Íróink nyelve

A Süllyedő' világ következő sorai így rögzítik Kodolányi első benyomásait az ormánsági nyelvjárásról: „...gyönyörködöm találó kifejezéseikben, különös szavaikban, eddig sohasem sejtett nyelvük szépségében. Olyan lágy, olyan zenei és édes ez a nyelv, hogy még az apám tiszta, szabatos magyarságát is szegényesnek érzem mellette."¹ S ugyanitt vall arról, hogy már húszéves korában az foglalkoztatta, „Nem lehetne-e az ormánsági nyelv felhasználásával új színt adni a magyar irodalmi stílusnak."² S a Sötétségben, valamint az ezt követő többi ormánsági — főként vajszlói — tárgyú művek sorában valóban fontos stilisztikai, esztétikai szerep jut a dialektusnak. Mégis felmerül a kérdés: a fent idézett ifjúkori program megvalósult-e ?

 A téma — nyelvjárás és irodalom találkozása — már szinte az első Kodolányi-írások megjelenésével egyidejűleg hangot kapott a Magyar Nyelvőrben,³ mégis ötven évvel később, a Tüskés-monográfia megjelenése alkalmából tartott vitaülésen a szerző Kodolányi nyelvének vizsgálatát a szakirodalom egyik első számú adósságaként említhette meg. ⁴

E művek stilisztikailag legszembeötlőbb vonása alighanem az, hogy élesen elválnak bennük a különböző nyelvi szintek. Az író az „irodalmi nyelvet" használja, szereplői pedig a társadalmi vagy táji hovatartozásuknak megfelelő nyelvi formációt, s ezek közül kétségtelenül legjelentősebb az ormánsági dialektus. Kodolányi szemmel láthatóan nem a nyelvjárásias beszéd illúziójának felkeltésére törekszik, hanem annak minél tökéletesebb reprodukciójára. Ez a tény könnyen megmagyarázható a műveit ihlető indulatokkal s a művek szándékolt hatásával. Számtalan idézettel bizonyíthatnánk, hogy az irodalom társadalmi hatékonyságát a valóságosnál jóval nagyobbnak, közvetlenebbnek tudta, vagy legalábbis akarta: ehhez viszont az esztétikai-lélektani hitelességnél többre volt szüksége. Tüskés Tibornak az a megállapítása, hogy „Az élettények és a művek között itt szorosabb a kapocs, mint másoknál"⁵, nem csupán autobiográfiai értelemben érvényes. Saját bevallása szerint is egynémely figurájában „sokan magukra ismerhettek, s bármilyen fájdalmas legyen is ez a körülmény. . .mégis meg kell lennie.  

 Mert mindig az írónak van igaza, aki nem formálhat meg légüres térben lebegő ködalakokat, hanem azok közül a vér- éshúsemberek közül választja ki hőseit, akik ebben a szomorú és mocskos életben körültáncolják."⁶ Ez a valóság (túl )közeliség teszi alkotás lélektani szempontból érthetővé s esztétikailag indokolttá azt, hogy Kodolányi nem elégedhetett meg a nyelvjárásiasság puszta jelzésével.

 Ahhoz, hogy tökéletesen visszaadhassa az ormánsági emberek beszédét, neki is tökéletesen kellett ismernie ezt a dialektust. Ismeri is — már a róla szóló első disszertáció szerzője, Domokosné Dóka Etelka is abszolút hallását dicséri —, de mégiscsak idegen nyelvként. Ez lehet egyik magyarázata a művek szigorú „kétnyelvűségének", vagyis annak, hogy — szemben, mondjuk, Tamásival — a narratív részekbe a nyelvjárási beszéd színeiből, ízeiből nála szinte semmi sem szüremlik át. Ha akad is néhol az írói szövegben egy-két táj szó, ezek többnyire valódi, a köznyelvben ismeretlen fogalmat jelölő tájszók, mint pl. bikla, kehéi, vetettkapca, kusztora, pógár (ez utóbbi esetben sem csak hangtani változatról van szó, ugyanis az ormánsági dialektusban ,birtokos paraszt'-ot jelentett,⁸ tehát semmiképp sem helyettesíthető a köznyelvi ,polgár'-ral), máskor dőlt betűs szedés emeli ki, különíti el az írói szövegtől az alkalmazott tájszót (pl.: bumbékot — Szép Zsuzska, 98. I.⁹. S ha ehhez még hozzáveszünk néhány hangulatfestő szót (pl. csevetelők, tapicskoltak), nagyjából végére is értünk a felsorolásnak.

Persze, a tájnyelvi beszéd hangzásának tökéletes visszaadása a köznyelvre szabott helyesírás eszközeivel lehetetlen, hiszen az irodalmi szövegben a köz-nyelvi hangok nyelvjárási módosulása csak akkor jelölhető, ha már egy másik fonématartományba léptek át. így az ormánsági dialektusból jelölhető pl. az ö-zés, az l kiesésének különböző változatai, a hiátusos alakok, palatalizációs és depalatalizációs jelenségek, a magán- és mássalhangzórövidülés, az intervokális helyzetű mássalhangzók nyúlása, a j hang affrikációja stb. A labiális hosszú a-nak és a hosszú nyílt e-nek betűkettőzéssel való jelölése is konvencinálisnak mondható, a szöveg olvasásában általában nem jelent zavaró tényezőt (pl. haagatni, kee = kell stb.). Semmiképp sincs mód viszont a nazoorális színezetű magánhangzók jelzésére; a középső nyelvállású magánhangzók helyén jelentkező diftongusoknak két teljes értékű hangként való jelölése pedig nehézkes, ezért ez nem is következetes, többnyire csak egytagú szavakban fordul elő ez a megoldás. Vagyis, mint láttuk, a tökéletes reprodukciónak is csak az illúziója teremthető meg.    
Nyilván fárasztó is lehetett a nyelvjárási élőbeszéd írásos rögzítése, s ebből adódik, hogy első pillantásra is jónéhány következetlenséggel találkozhatunk. Ezek elsősorban a köznyelvben is lejátszódó asszimilációs, összeolvadásos jelenségek jelölésében (ill. nem jelölésében) tapasztalhatók. Ilyen ellentétes megoldásokra gondolok, mint pl. megmaradtak — elatták; segélj — éjön (éljen); menjön — mennyön stb. A köznyelvi jelölésmód mellett az szól, hogy a fonetikus írás semmilyen újabb információval nem szolgál a kiejtésre vonatkozóan, s ezért sokan olcsó fogásnak is tekintik, ellene viszont az hozható fel érvként, hogy az íráskép hangulata elütő lesz a dialektusos szöveg egészéhez viszonyítva, különösen akkor, ha a szóalakban már fel van tüntetve egy vagy több kiejtésbeli módosulás (a fenti szavak közül pl. ilyen a menjön).

 Mindkét eljárásra bőven találni példát Kodolányi prózájában, úgy tűnik azonban, hogy inkább a köznyelvi helyesíráshoz való hűség felé hajlik. A t végű igék felszólító módjában jelentkező hosszú ccs hangot például mindig ts betűkapcsolattal jelöli, akkor is, ha az illető szót a köznyelvitől eltérő hangalakban rögzíti (pl. merevétse, pusztét-sulc, tőts).

 A változatok másik csoportjában már nem pusztán az íráskép különbözőségéről van szó, hanem a kiejtéséről is. Ezek egy részének oka magában a nyelvjárásban élő variánsoknak a léte. Az ebbe a kategóriába tartozó jelenségek nagyobb része az l hang kiesésével és nyújtó hatásával kapcsolatos. Ugyanis az ,,l hang kiesésével keletkezett hangcsoport értékű hosszú egyeshangzók jelentkezése az Ormánságban még azonos típuson belül sem fordul elő teljes következetességgel."¹⁰ Nyilván ez a magyarázata az ilyen kettősségeknek: sunnyogol — tudó (= tudol = tudsz).

A középső nyelvállású magánhangzók helyén jelentkező kettőshangzók kérdését már említettük: általában is elmondható, hogy mértékkel alkalmazza az aó, eé féle átírást, olyankor pedig különösen kerüli, ha már pl. maga az é hang is a köznyelvitől való hangtani eltérést jelent, így az -ít képző -ét változatában.¹¹

 A zöngésség szerinti részleges hasonulás jelölésével jobbára nem terheli az olvasót: dogoztam, sirasd stb. Jelöli viszont a v hangnak a köznyelvi kiejtésben ismeretlen zöngétlenedését: kilencjenötbe, ugyanígy a d-n W nn asszimilációt: virgónnak, alunni, de: tudni, pörlekedni.

 Előfordul, hogy egy egész mondatban csupán a legmarkánsabb dialektizmust tünteti fel, de ez is elegendő ahhoz, hogy a nyelvjárásias beszéd hangulatát felkeltse: ,, . . . mikor adtál utoljára a loajidnak?" (Sz. Zs. 107.)

Észrevehetően nagyobb következetességgel ragaszkodik Kodolányi az ormánsági nyelvjárás morfológiai jellegzetességeihez. Szereplői beszédében gyakran feltűnnek a sajátos rövidüléses alakok (tom, tok, há stb.), az ütte, tevöttféle múlt idejű, a lati, esszetípusú tárgyas ragozású igealakok. A kijelentő mód, jelen idő többes szám első személyének tárgyas ragozásában az egykori „aggyok" helyett már mindenütt „aggyunk" szerepel.¹² Az öttün, vögyün típusú múlt idejű, ill. felszólító módú igealakok ¹³ azonban már nem találhatók meg a Kodolányi-szereplők nyelvében. A nyelvjárást nem ismerők számára ez lett volna a legfurcsább alaktani jelenség, a hiány oka azonban valószínűleg inkább az, hogy Vajszlón az író már aligha találkozott efféle igealakokkal.

 A névszói személyragok és határozóragok is többnyire a hiteles alakban fordulnak elő, a változatok (főként a -hoz, -ról, -tői, -bői ragok esetében) jobbára a dialektusra jellemző variánsok. A -nál rag az Ormánságban nem illeszkedik, csak mély hangrendű változata van.¹⁴ Általában Kodolányinál is érvényesül ez  a nyelvjárási sajátosság (pl. kőmüvesökná, a zistenná), bár előfordul illeszkedett formában is, de a kevésbé markáns és egyedi nyelvjárásiasságot, az l kiesését továbbra is jelöli: embörné.

 A dialektusra jellemző képzők közül többször találkozhatunk a külön-böző gyakorító képzőkkel, és a köznyelvi -ás, -és helyén jelentkező -at, -et dever-bális nomen-képzővel is (pl. vetőzetkor), valamint az egyalakú -él (-ul, -ül) képzővel (gyógyél). Példa akad a -csa, -cse diminutívumra is (tejese),¹⁵ de az előzőekhez képest elég kevés.

A szereplők által használt szókincs zöme természetesen csak a hangtani módosulások miatt különbözik a köznyelvi változattól, vagy olyan hangátve-téses, protézishangot tartalmazó, a palato-veláris hangrendet a köznyelvivel szemben helyreállító, vagy éppen elhasonulásos alaki tájszó, melynek megér-tése, felismerése nem jelent nehézséget: boncom, buborka, viher, vecseráru stb. Nem kell nagyítóval vadászni a jelentésbeli vagy valódi tájszókra sem, de megítélésem szerint a szöveg olvashatóságát, világosságát ezek sem zavarják. Bárczi Géza ugyan a nyelvjárás irodalmi felhasználásáról írt útmutató tanulmányában negatív példaként említi Kodolányit, de nem a paraszttárgyú művekre, hanem az író történelmi regényeire hivatkozik.¹⁶

Legtöbbször a szöveg-környezet teszi nyilvánvalóvá a szó jelentését: „Csak úgy púzta a vért" (P. d. 17); „megvötte a heptika" (P. d. 19). A hangulatfestő szavak még kevésbé szorulnak mankóra: „Mit sunnyogol te utánam ?" (P. d. 58). Máskor a tájszó külön-külön felismerhető elemeiből deríthető ki a szemantikai végeredmény, mint pl. a főnél, fölél 'meg-, felgyógyul' szóban. Előfordul az is, hogy az író magyarázza meg egy szó jelentését: »olyan ez a zsivány gazembör téntanyaló — mondogatta — mint a pöjü«. Pöjünek a pelét, ezt a jó fogú, ügyes, diórágó állatot nevezik" (Sz. Zs. 303). A Szép Zsuzska következő dialógusrészletéből pedig már előre kiderül a szónak — legalábbis alkalmi — jelentése: „Ejha, van ám ett ibolya, ni! — Igön szép bumbékok" (Sz. Zs. 55).

 Lássunk néhány példát a mondattan körébe sorolható grammatikai jelen-ségek közül is ! Ilyen pl. az aki névmási kötőszó használata ami, amely helyett. „Az a sok szép karperec, akit vett ..." — (P. d. 67.) Egyeztetett alak a köz-nyelvi inkongruencia helyén: „a magik mamájuk" (P. d. 360), s néhány sajátos igevonzat: „beszélőd a lakat meg az állatokaí" (Sz. Zs. 69); „Nem tok én abba sömmit" (Sz. Zs. 388). De hozhattunk volna példákat a Kiss Géza által említett szintaktikai jelenségek¹⁷ mindegyikére is (kihagyásos szerkesztés, hiányos mondatok, kötőszóelhagyás, kötőszóhalmozás, egyenes idézetek a szövegben, múlt-beli események jelen idejű igealakokkal való megelevenítő elmondása stb.).

3. A fentiekből talán kiderül az is, hogy — bár Kodolányi szereplői a valóságos ormánsági dialektust beszélik — a nyelvjárási beszéd újrateremtésének oka nem valami nyelvészkedő tudalékoskodás, hanem a nyelvi hitelességhez mint a szociológiai hitelesség egyik összetevőjéhez való ragaszkodás; s bár történelmi és mitikus regényei bizonyítják, milyen gazdag fantáziájú író, e művek szándékolt hatásához az is szükséges volt, hogy alakjait az olvasó ne az író képzeletéből született figuráknak tartsa, hanem valóságos emberek hű, különösen akkor, ha a szóalakban már fel van tüntetve egy vagy több kiejtésbeli módosulás (a fenti szavak közül pl. ilyen a menjön) legfeljebb az „eredetinél is hasonlóbb" irodalmi képmásának.

(Egyébként a névadás is igazolja, mennyire fontosnak tartotta Kodolányi, hogy a „minták" magukra ismerjenek: alakjait sokszor eredeti nevükön szerepelteti, de ha változtat is, a név hangzása, jellege, szerkezete változatlan marad.) Vagyis a valósághűségnek olyan fokára és módjára törekszik, mely a kísérleti regény módszerének következetes alkalmazását jelenti; arra azonban mindig ügyel, hogy a dialógusokba foglalt információ az olvasó számára se váljon érthetetlenné.

A realista prózában a szereplők beszéde általában a jellemzés fontos eszköze, Kodolányinál pedig egy árnyalattal még inkább kitüntetett a szerepe. Jelzik ezt már a szereplők beszédére tett írói reflexiók is. Szükségszerű is, hogy így legyen, hiszen — bár a Kodolányi-művek cselekménydúsnak tűnnek, a szereplők lelki infernója többnyire nem fizikai cselekvéseken keresztül tárul fel.

 Előfordul, hogy már a nyelvi hovatartozás puszta ténye is jellemez. így pl. a Kántor József megdicsőülésében a családot nyelvjárásias, Heldmannt pedig „választékos" beszéde egyaránt minősíti, s egyúttal kölcsönös kontrasztul szolgálnak egymás nyelvhasználatához.

 Láttuk, a narrációból hiányoznak a nyelvjárási elemek. Hiányoznak azonban — ahogy ezt Herczeg Gyula már kimutatta — a szabad függő beszédes részletekből is.¹⁸ Herczeg megállapításai nem szorulnak kiegészítésre, legfeljebb azt tehetjük hozzá, hogy itt valóban a kivételek is a szabályt erősítik. Figyeljük meg a következő két részletet a Kántor József megdicsőüléséből: „Mári néni, amikor a földügylet hírét meghallotta, majdnem összeesett. Hát az a bolond embörf Hogy má mit nem tesz! S ki tudhati, mék hal meg előbb, hátha ő [Mári néni] marad tovább életben, s ki visel akkor gondot rá, miből él, menjen el koldulni? Hej, hej én édös jó atyám!" (Sz. Zs. 232). Ha azonban jobban szemügyre vesszük ezt a részletet, kiderül, hogy eleinte csak a tipográfiai megoldás miatt látszik szabad függő beszédnek. A nyelvjárásias részletek ugyanis tulajdonképpen egyenes idézetek, s ahol a harmadik személy elsőt helyettesít, egy pillanatnyi bizonytalankodás után mondat közben is átvált a köznyelvre
( . . . hátha ő. . .).

 Hasonló a helyzet másik példánknál is: „De Kistót Samu helyesebbnek tartotta így, hiszen rá is hivatkozni szokott Kántorné, hogy milyen gazdag, csak ugy szőri a pénzt, azt se tudhati, mije van, osztán mégse akari ápolni őket, szegény beteg öreg őket..." (Sz. Zs. 300). Itt is azt látjuk, hogy citátumunk nyelvjárási morfémákat tartalmazó részének elején nem volt szükség személyváltásra, tehát tulajdonképpen kapcsolt egyenes beszédként indul, s csak később válik egyértelműen szabad függő beszéddé. Mindenesetre, még itt is inkább csak jelzett a nyelvjárásiasság, tagmondatonként egy-két morfémára korlátozódik.     
Úgy tűnik, hogy mikor mélyebben akarja megvilágítani szereplői pszichikumát, vagy pozitív érzelmeket akar velük szemben támasztani az olvasóban, azt szinte sosem bízza a dialektusos beszédre. A Szép Zsuzska egyik vezér-motívuma a látomás ,,az ég felhőin eljövő Krisztusról". Amikor Púnak Zsuzska képmutatását akarja érzékeltetni az író, a bibliai szöveg emelkedettségét a nyelvjárásba való átírás és a pongyola élőbeszéd fordulatai devalválják: ,,Nézzétök a mezők liliomát, aszondi a Krisztus, azok nem szünnek fonnak ... Ti is, aszondi a Varga Jóska, olyan ékösek lehettök . . . ruhátok fényleni fog,mint a haó, aszondi, orcátok meg, mint a nap, s látitok eljönni az Urat az ég felhőjében" (Sz. Zs. 68).
Két lappal odébb viszont ugyanez az evangéliumi részlet Szép Zsuzskának a tiszta szerelemről szőtt vágyait kísérve kenetes, hazug szóhalmazból látomássá válik: „Nézzétek a mezők liliomát — csengett a fülébe. — Az utolsó napon ruhátok fényleni fog mint a hó, arcotok, mint a nap . . . Látjátok eljönni az Urat az ég felhőjében . "    S elképzelte Lőrincz Lajost, nagy, fehér felhők között amint érte jön, s körös körül láng- és füsttenger a világ" (Sz. Zs. 70). Ahhoz tehát, hogy a bibliai idézet pozitív emberi érzelmeket illusztrálhasson, nyelvileg is meg kellett tisztulnia; vagyis a dialektus és a köznyelv szembenállása itt morális kontraszt hordozója.

4. Persze, az 1920-as években Vajszlón már régóta nem érintetlenek a nyelvjárást létrehívó és megtartó körülmények. A község központi helyzeténél fogva nyilván még inkább nyitott a modern élet hatásai előtt, mint a környező apróbb falvak, s ennek minden bizonnyal nyelvi következményei is voltak. A Kiss Géza által gyűjtött anyag az Ormánság kisebb községeiből való, mégis arra panaszkodik, hogy
   ,, . . . egy emberöltővel előbb én is sokkal gazdagabb kilátásokkal tudtam volna elvégezni ezt a munkát, s anyagom nem csekély részét nekem már majdnem a föld alól kellett előkaparnom".¹⁹
   A dialektus szókincsében, grammatikai rendszerében bekövetkezett változásokat az irodalmi mű nem érzékeltetheti, azt viszont igen, hogy a paraszti élet földrajzi és szociológiai zártságának bomlásával nagy számban hatoltak be lexikai elemek a városi életből, valamint a középosztály nyelvéből. S ennek a hatásnak a módos parasztság — Kodolányi hősei elsősorban innen verbuválódnak — még fokozottabban ki volt téve. A Börtön első soraiban éppen ezzel a kevert nyelvűséggel érzékelteti Varga János színlelt alázatosságba, udvariaskodásba bújtatott gőgjét: "Tessék, uraim . . . tessék az én kis viskómba fáradni! . . . Ne zsenérozzák magukat! Juli! Asszon ! Hon vattok, rossebb az ejen vendéglátót" (Sz. Zs. 101). Különösen azáltal válik itt szembeötlővé a két nyelvi szint keveredése, hogy először éppen egy szalonnyelvi szó szerepel nyelvjárási hangalakban.

Legtöbbször azonban más funkciója is van az idegen szónak mint hogy jelenlétével tüntessen: alkalmazása gyakran a komikumnak, a gúnynak eszköze. Különösen a Börtön Varga Jánosának ábrázolásában jutnak fontos szerephez az elferdített, pontatlan hangalakban, s itt már nemcsak arról van szó, hogy az idegen szó is elszenvedi a dialektusra jellemző hang változásokat, hanem a szóalak teljes félreértéséről: ,, . . . le fogom vonni a konzisztenciákat" — Sz. Zs. 134) vagy helytelenül használt középosztálybeli, értelmiségi kölcsönszavak. Ez utóbbira legjobb példa Varga János kedvenc kifejezése, az abszolút. Ezek a kifejezések, amellett, hogy használójukat nevetségessé teszik, már a stílus szintjén megsemmisítik az „urak" iránt táplált megvetésének morális értékét.

Azonban az idegen szó és nyelvjárási közege nem mindig kontrasztjelenségként állnak szemben egymással. Előfordul az is, hogy a szöveg eredendő durvaságát erősíti fel. Mikor Juli alábbi mondatában a XX. századi „műveltségszó" a nyelvjárási szavakkal frazeológiai egységgé összeforrva jelenik meg, a lelki ürességnek olyan fokáról árulkodik, hogy egyetlen obszcén szó nélkül is már-már trágárnak hat: ,, . . . a nyavalya rángatna valcert rajtik " (Sz. Zs. 125.)

  Bár szerepe az előzőéhez jobbára hasonló, a biblikus frazeológia vegyítése a dialektussal elvileg és gyakorlatilag más problémákat vet fel, hiszen a vallással való kapcsolat nem új jelensége a paraszti életnek, s a Biblia nyelve is a magyar nyelvjárásokkal egy gyökerű, tehát kontrasztképzésre az idegen szavaknál kevésbé látszik alkalmasnak. Hogy a stílusellentét mégis létrejön, annak titka abban van, hogy mint mindenki számára könnyen felismerhető nyelvi klisék jelzik az őszinteség hiányát. Néhány kivételt nem tekintve mindig vénasszonyoknál jelentkezik, farizeuskodásukat teszi stilisztikailag is láthatóvá. A komikus színezet forrása itt — a fentiekből következően — nem a szóhangulat, hanem eltérő hangulati tartalmú szövegrészek egymás mellé montírozása: ,,Hát! Ni az én uram se akari! Megmondtam neki szépön hogy igy meg ugy, én má az Urnák élők, az Ur szentye akarok lenni, hogy má . . . Igaz, le vénmarházott, fejemhön ütte a fejőkét, de hát, tod, Mári ezér szenvedni kee . . . Végezetül eltétetett az igazság koronája. Én biza kiszökök akár éjjel, ha ugy lesz . . ." (Sz. Zs. 69).

5. Kodolányi ormánsági tárgyú írásai családi konfliktusokra épülnek, melyeknek során a nemzedéki ellentétek játsszák a legjelentősebb szerepet. így kézenfekvő lenne, hogy kihasználja azt a lehetőséget, melyet Bárczi Géza említ idézett tanulmányában: „Máskor az író a nemzedékek közti különbséget érezteti meg az idősebbek nyelvjárásiasabb, a fiatalok köznyelvibb beszédével.”²⁰

Kodolányinál is előfordul egy-egy átmeneti típus, azonban nem nemzedéki, hanem a társadalmi ranglétrán elfoglalt közbülső helyzet kifejezője: a parasztság és az „úri" osztály között levő iparos és kereskedő réteg egy-egy képviselőjénél fordul elő, hogy a túlnyomó részt köznyelvi beszédben elszórtan néhány nyelvjárásiasságra bukkanunk, mint pl. Zsigerits borbélynál a Kántor József megdicsőülésében: ,, . . . én csak azt mondom, hogy elmegy az az ember. El az. Mer az az izé nem vérhas, kérem, hanem fekélyek a hasában. A szesztől. Persze. Csak aszondom én, kérem, hogy jó lesz, ha végrendeletet ír, mert ez az ü föltámadása csak amolyan tessék-lássék. Rámegy az arra, akármilyen jól eresztették is el ide a fődre" (Sz. Zs. 275).

Természetesen a nemzedéki ellentéteknek is tükröződniük kell valamilyen módon különbségében mutatkozik meg, hanem egy-egy kitüntetett nyelvi elem — általában a szereplők nyelvhasználatában, de ez nem a nyelvjárási morfémák számának a egy szó — egymással szembeállított nyelvjárási, ill. köznyelvi változatában. Korábban idéztem egy részletet a Szép Zsuzskából, melyben Lajos, a fiatalabb az ibolya szót használja, Szép Zsuzska pedig a bumbékokat. Ugyanebben a kisregényben az írói szövegből értesülünk arról, hogy a legényt „kellemetlenül érintette a régi formátlan és csúf „rigya" szó (Sz. Zs. 56). A Börtönben Dezsőnek apjához intézett szemrehányása attól válik kegyetlenül gúnyossá, hogy ugyanazt a szót a köznyelvi után nyelvjárási alakban is megismétli: „De a lova, a loaja, az Istene az istállóban . . ." (Sz. Zs. 213). Dezső és apja között iskolázottságukban is különbség van: a fiú elvégzett néhány gimnáziumi osztályt. Azonban ez sem valami kevert nyelvtípusban nyilvánul meg, hanem abban, hogy Dezső már kétnyelvű. Megszokott környezetében a dialektust használja, az erdőtanácsossal viszont köznyelven beszél.

A feltörekvő középparasztságra váró emberi és társadalmi zsákutcát jelképezi az a szomorú tudathasadás, mely Dezső átöltözését kíséri: hétköznapi ruháját levetve megpróbál egyéniséget is cserélni. Álmaiban a felemelkedés nyelvének, hagyományainak: gyökereinek megtagadásával egyenlő.

6. Láttuk, ha idegen nyelvi-stilisztikai elem keveredik a nyelvjárási szövegbe, az szinte mindig a komikumnak, a gúnynak eszköze. Mégis előfordul, hogy ilyenkor az ábrázolás humorossá, együttérzővé szelídül. Mindenekelőtt a Höndő János szerelme c. elbeszélésre gondolok. Befejezésül vizsgáljuk meg kissé részletesebben ezt az írást nyelvi szempontból. Bodnár György írja a következőket: ,,Máshol a stílusbravúr visz életet az írásba: Höndő János szerelme meglehetősen szokványos történet . . ., de a fő alak beszédében keveredő őszinte líra és tudákosság cselekmény nélkül is elénk tudja vetíteni a megírásra érdemes, csendes tragédiát."²¹

Ami ezt az írást stilisztikai szempontból egyedivé teszi, az az, hogy Höndő János beszédében most nem egy másik nyelvváltozat keveredik a dialektussal, hanem az írott nyelvi stílus. Ezúttal azonban ez utóbbi képezi az alapszövetet, a tájnyelv pedig már csak ősrétegként van jelen.

A stílus alaprétege a főhős tragikomikus figurájának megfelelően hol csak a fogalmazás választékosságában mutatkozik meg (pl. .."hányszor talált ott a késő éjszaka a könyv mellett. . ." . . . azt a hűvös atmoszférát nem érezheti, csak akkor, ha majd a tükörbe nézve látja azt az őszülő hajat és a ráncokat a szeme körül . . ."), hol pedig a szűkebb értelemben vett irodalmi stílus közhelyszerű, paródiaszámba menő fordulatainak a felhasználásában. Ezeket külön is igyekszik valamilyen stíluskontraszttal azonnal ellenpontozni:

,, —Gyakorta találkoztunk a kertek alján, úgy szép estéken, amikor a nyári szellők hordták a búzaszagot meg a hárs virág illatát, és hát . . . izé; bizony elmerengtünk úgy egymás vállán órákig." Itt az „irodalmi" stílus összhangját a pongyola élőbeszéd egy fordulata zavarta meg, néhány sorral lejjebb pedig a triviális valóság tolakodik be kontrasztképpen:
 — Azért követtem el mindent, hogy művelődjek, és a házasság rózsa-láncai ne váljanak terhére majdan . . . De hát . . . A cigányok pengetni kezdték a húrokat, erősen esteledett, s odakint a hazatérő jószág kolompja kongott.

 — Jönnek a marhák — pillantott fel élénken Höndő . . ."

Mint látjuk, a hazatérő jószágról már az írói szövegből értesülünk, a narráció mégis fenntartja a lírai hangulatot. Tehát tulajdonképpen nem is a tényközlés, hanem annak tömör, tőmondatos formája az, ami szembenáll a korábbi cikornyás szöveggel, jelezve, hogy Höndő János egy pillanatra kiesett szerepéből.

De nem csupán, és nem is elsősorban ilyen világosan egymás mellé állított kontrasztjelenségekkel jellemzi hősét Kodolányi. A keserű, magányos paraszt ember beszédében a legkülönbözőbb nyelvi-stilisztikai rétegekhez tartozó kifejezések, szavak, szóalakok tűnnek fel: a régies, ünnepélyes, s ennélfogva könyv ízű gyakorta, majdan, a művelt nyelvhasználatot (jelzőjével együtt inkább annak írott változatát) idéző idegen szó (hűvös atmoszféra) mellett találkozunk a pongyola köznyelvre s az ormánsági dialektusra egyaránt jellemző iktelen ragozású ikes igékkel (rendelkezek, elszomorodok) s néhány nyelvjárási hangalakban előforduló szóval is (mer, mink, körösztűlhúzta).

A dialektizmusok meg-jelenése Höndő János beszédében általában a figyelem lankadásának jele, mint pl. a következő részletben levő határozóragok esetében: „Mariska szeretett engem a tudományom nélkül is. Pusztán a szivemerí. A becsületmer. Az egyenességemér". Látjuk, az első rag még köznyelvi alakú, a következők azonban már nyelvjárási formában vannak. Máskor ugyanez a jelenség szintaktikai síkon ismétlődik meg: „Ahogy megállok úgy néha a sublát előtt, amelyen ott a Mariska képe, igen-igen homályos már, kopott, de én nem tudom, igen tisztel ifjú író úr, mintha még most is ott volna a szája körül az a kis mosolygás, akit a fotográfus kért ..."

A fenti idézetben levő, a novellában többször is előforduló megszólítás („igen tisztelt ifjú író úr") maga is megérdemli a stílusbravúr minősítést. Amint elindítja vele Höndő János a társalgást, az olvasót rögtön egy levélkezdő formulára emlékezteti, melynek komikumát a szituáción kívül az is alliteráció is fokozza, ugyanakkor kínos pontossága a parasztember körülményességét, komótosságát is érzékelteti.

Azonban, ha az előzőekben felsorolt jelenségekre figyelve végigolvassuk az elbeszélést, azt vesszük észre, hogy az író eléggé mértéktartóan alkalmazza a hőse különcségére utaló stíluselemeket, s ez nem csupán számukra, hanem minőségükre nézve is igaz. Ezzel éri el, hogy a főszereplő figurája nem harsány kacagást, hanem csupán együttérző mosolyt vált ki az olvasóból, s így aknázhat ki még egy stíluskontrasztot. Höndő János végső morális rangját ugyanis a nyelvjárásban beszélők kárörvendő csapatával való összehasonlítás adja meg: ebből a közönségességet, földhözragadt gonoszságot árasztó károgásból válik véglegesen egyértelművé, hogy e különc figura beszéde több szimpla stílusparódiánál: mosolyfakasztó botlásaival együtt is valódi lelki és szellemi értékeket takar.

7. Láttuk tehát, hogy bármennyire magasztalja is Kodolányi az ormánsági nyelvjárás gazdagságát, kifejező erejét, írói gyakorlata azt mutatja, hogy esztétikai feladatok megvalósítására csak korlátozott mértékben tartja alkalmasnak.

A húsz évesen maga elé tűzött program megvalósítatlan maradt. Azzal ugyanis, hogy a dialektus csak a szereplők beszédében jelentkezik, s az elbeszélő részekben semmi nyomát nem találjuk, a nyelvjárást minden értékével együtt meghagyta eredeti tulajdonosai birtokában. Amiként családja ellen lázadva másutt is csak széthulló családokat talált, apja „tiszta, szabatos magyarságától" sem tudott szabadulni.

Szigethi Gábor Miklós

Kép: Vajszló: egy falu álma (Duna TV, 2000)