Semmi sem annyira az emlékezés ünnepe, mint a Karácsony. Már jóval az ünnep előtt különös dolgok történnek az emberrel. Például hajnalban felébred s figyeli, vajon járnak-e már a villamosok. Csend van, legfeljebb a Hűvösvölgy nagy gesztenyefái suhognak halkan a szélben. Aztán a közeli templom harangszava csendül lágyan, s íme, máris a régi faludban vagy, hallod a roráté harangját, az ablak alatt mintha nehéz lépések dobognának, köhentések, lassú szavak hangzanának, az ablaktábla résén mintha kézilámpás fénye imbolyogna a homályos szobában. S már látod magadat, mint a kisfiút, ahogy a sötét, havas utcán lépdelsz, ökleidet jól a kabátod zsebébe nyomva. S a dombon álló templom ajtaján feléd szivárog a gyertyák sápadt világa. Aztán elgondolkozol. Igen, Budán vagy a szobádban, az ablak alatt nem dobognak nehézkes csizmák, a havas utcán nem imbolyognak kézilámpások, messze kint van mindez, a néma ország távolságában, messzebb, harminc vagy még több esztendő mélyén...
Majd meg belépsz a küszöbön s erős fenyőillat csapja meg az arcodat. Meglepődve nézel körül, meg is kérdezed, honnét a csodálatos illat. De a házban sehol sincs fenyőgally, még csak fenyőillat sincs, valahonnét igen messziről száll feléd. Magad sem tudod: honnét. Egy régi-régi házból, melyet már le is bontottak vagy úgy újjáépítettek, hogy rá se ismernél - s ha nem így volna, akkor sem ismernél már rá. Hiszen kétségbeejtően átalakulnak az élettelen dolgok, minden összezsugorodik, megváltozik, ha látod, el sem hiszed, hogy ez a harminc vagy még több év előtti ház, tornác és szoba. De az illat mégis onnét száll. Finoman permetez rád, nem szólsz, csak mély lélegzetet veszel s elszomorodsz. Ahá, gondolod, Karácsony közeledik, ezért érzem a fenyőillatot.
Vagy mégy az utcán a kirakatok világosságában, a neonreklámok villódzásán s egyszer csak megállsz egy üvegablak előtt. Kis mozdonyok, vasúti kocsik, gőzgépek, dinamók vannak az üveg mögött tündéri ragyogásban, éppen olyanok, amilyeneket tízéves korodban szerettél volna. Megállsz, nem tudsz elszakadni a látványtól és már nem is te állsz ott, hanem az a kisfiú, aki orrát a hideg üvegre nyomva valamikor, vagy harminc évvel ezelőtt, egy pécsi utca kirakatát bámulta izgatottan, s észre sem vette, hogy a fagyos kövezeten egyre erősebben harapdálja a hideg toporgó lábát. Elképzeled, ha megvennéd, hazavinnéd, leülnél a padlóra, milyen jól játszhatnál vele. Olyan jól, mint akkor sem, harminc évvel ezelőtt. S amikor elmondod a barátodnak, aki ugyancsak feleségestől ül nálad a kályha előtt s hasonló hangulatban eregeti a füstöt cigarettájából, felragyog az arca s diadallal jelenti, hogy neki még megvan odahaza a kis gőzgépe, majd ír rokonainak, küldjék el sürgősen, s akkor barátom, befűtjük s jól kijátszuk vele magunkat.
Aztán meg bátortalanan csengetés riad az előszobában. Betlehemesek jöttek. Megőrül az ember a hírre, egy pillanat alatt betlehemes fiúnak érzi magát, de jaj, kedve mihamar lelohad, mert micsoda betlehemesek ezek! Koszlott kis Betlehemet visznek s ketten vannak mindössze, az is mind a kettő pásztor, szakálluk sincs, bajuszuk sincs, pásztori mivoltukat csak a fülig érő báránybőr kucsma jelzi. Ugyan mit tudhatnak ezek a szegény gyerekek az igazi Betlehemről? Az igazi pásztorénekről? Hiszen még "öreg" sincs közöttük, de ami a legsúlyosabb baj, angyal sincs, hát ki költögesse őket mély álmukból, nagy örömet hirdetvén s megrázván a csengőt? Ki harsogja el a glóriát? Az álleluját? Hajjaj, bizony sehol sincsenek azok a pásztorok, a kisded Jézus valamikor igazi, felnőtt pásztorok között született, később már olyan felnőttek között, akik nem voltak ugyan pásztorok, de annak mutatták magukat, miglen csak a gyerekek vallották s mutatták már magukat pásztornak. De akkor még hittek benne, hogy valóban azok. Lám, ezek már nem is hisznek. Lemondtak minden elhitetésről is. Subájuk nincs, bajúszuk-szakálluk sincs, mindössze egy báránybőr sapkájuk van, ez az egész. És az angyalok végképp elmaradtak tőlük. Talán, mert ezekhez a nagyon hamis pásztorokhoz nem is illenek, hiszen nincs már egyébről szó, mint sóváran lesett alamizsnáról...
Kép: Kodolányi-ház, Balatonakarattya
A Karácsony az emlékezés és a család ünnepe. A nyomorúságos bölcső, akarom mondani: jászol körül ott csoportosul Mária, meg az ács József, előttük fekszik a Gyermek. Sohasem érzi az ember szörnyű magányosságát, sorsa befejezettségét s reménytelenségét jobban, ha nincs gyermeke, mint ezen az estén, de sohasem békél meg jobban sorsával, az elmúlással, egyéni létének a nagy közösséghez való tartozását sohasem éli át inkább, mint most, ha gyermekek veszik körül. Talán ez az oka, hogy a Karácsony naiv ártatlansága, tiszta öröme, búja egyre ritkább a régi szép estéhez képest. Különösen a nagyvárosokban. Az ajándékok és játékok, melyeket a Jéuzuska már nemcsak keresztényeknek, de a zsidóknak is hoz, egyre drágábbak, körmönfontabbak, hivalkodóbbak. Amilyen mértékben kivész az emberekből a természetes élet kívánása, megértése és öröme, ahogy sápadt a szívekben az egyszerű szeretet világossága, úgy drágul s válik egyre ragyogóbbá az ajándék. Pótolni akarnak valamit, ami hiányzik. Nyomatékosabban hangsúlyozzák, amiben nem hisznek.
Bizonyítékokat halmoznak, ékszerekbe kapaszkodnak, villanykörtés karácsonyfát gyújtanak. Borzalmas elgondolni egy karácsonyestét, ahol az ünnepi fát japán pincsik, mogorva dobermanok és ásító farkaskutyák veszik körül, s a ház asszonya azon töpreng, mennyibe kerülhetett a kollié, a gyűrű, a csatt, amely a fa alatt kényeskedve csillog. Szörnyű lehet a Karácsony ott, ahol az asszony csak aranytárcát vagy más efféle értéket tud átnyújtani a férfinak, de nem nyújthat felé karján ácsingózó, kerekre nyitott szemű gyermeket. Ahol egymásra néznek a felnőttek s úgy tesznek, mintha semmijük sem hiányoznék, de titkon érzik, hogy szívükben a Család csonka, a jászol üres. Mennyivel igazabb, szebb, szentebb a nyomorúságos putri, ahol legalább ezen az egy estén csúcsúlnak a gondok, hallgatnak az aggodalmak, a szegény gyermekek a szent este örömére gyújtott szerény tűznél melegszenek, s valamely jótékonysági intézménytől kapott szeretetcsomagot bontogatnak.
Kép: Kemény László Kodolányi portréja, 1930-as évek
Fölrajzanak bennem a Karácsonyok jegesek, sivárak és dermesztők, amikor felém ásított egy-egy ormánsági ház gyermektelen, kísérteties kriptaodúja. Falumban katolikusok-reformátusok egyképpen elmentek éjféli misére. A táncos ütemű népi karácsonyi énekeket együtt énekelték. Mise végeztével a templom előtti téren csivogtak, hancúroztak a gyermekek, párosával kavarogtak a fiatalok, utcahosszat durrogott a pisztolylövés. Az ablakokból aranyfény sugárzott. De ahogy végigmentünk a falunk, itt is, ott is fekete ablakok meredtek ránk, néptelen házak rogyadoztak a sötétben, néma udvarok terpeszkedtek s csak a házőrző kutyák ugattak mérgesen, mintha kiöntenék dühüket a szeretet nyugtalanító ...ellen. Vannak falvak, amelyekből Karácsony estéjén a pokol lehelete szál. Feketék, némák, kísértetiesek. Láthatatlan kéz markol torkon, lefagyott szívemről az öröm, melyet a városból karácsonyi vakációra haza értem. Az első óra meghatott boldogsága mindig a világ fölé emelt, ahogy kiléptem a vasúti kocsiból, s megláttam a jól ismert lovakat a kocsi előtt, a bakon kedves kocsis zúzmarás bajúszát, legszívesebben magamhoz öleltem volna őket mindenestül. De amikor a falu sötétbeborult házait láttam, a kivénült, foghíjas utcákat, minden olyan szorongatóan tragikussá vált. És még most is, amikor messze kerültem azoktól az utcáktól, amikor az én Karácsonyomat két szép és jó gyermek teszi igazán Karácsonnyá, föltámad bennem a torkot fojtogató szormorúság, nyugtalanná válok, elhallgatok s belebámulok a reszkető gyertyafénybe, melyet kislányom nagy izgalommal gyújt. Szobám jól ismert bútorai eltűnnek. Utcasarkok nyílnak meg előttem, pontosan látok minden házat, minden udvart és fát. Hallom a régi hangokat. Futhatnékom támad, kínoz valami a szívem mélyén. Nem, ez mégsem igazi Karácsony, gondlom. Az lenne az igazi, ha emlékeim olyanok volnának, mint ezek a sárközi szőttestől vidám szobák, ez a könyvekkel, kéziratokkal rakott íróasztal, ez a sarok, ahol a fenyőfa áll, ezek a libegő, sercegő kis gyertyák, ezek a hangtalanul éneklő arany-, meg ezüstmadarak, ezek a kedves arcok. Ha mindig ilyen estéket értem volna meg. Hány nagyképű kritikusom olvasta már a fejemre, hogy műveimet gyűlölettel írtam!
Ha tudnák, mennyi fájdalom robban meg egy-egy karácsonyeste. Ha nálam lettek volna, amikor egyik ormánsági utamról hazatérve, beszámoltam a jól ismert kis falvak állapotáról, a síri csendről, dermedt magányról, a tájakról, ahol gyermekkorom lejátszódott s a pusztuló népről, melyből feleségem származik. Innen-onnan megteszem pályám javát, de ha végigtekintek munkáimon, a sok ezer, százezer betűn, amit leírtam, ma is úgy érzem, nem mondtam ki a legtöbbet és legnagyobbat: a reménytelen Karácsony igazi hangulatát. Az ormánsági falvakét s a még ötszáznál több magyar faluét, ahol feketék az ablakok s a szent Család vidám csoportja helyett a vigyorgó pusztulás ördöge gubbaszt. Mert a kétségbeesés nem azokban a putrikban és vályogházakban zokog, ahol rongyos gyermekek örülnek a két-három kockacukornak, a maréknyi száraz fügének, az uraságtól levetett cipőnek és az ünnepi káposztának, hanem ott, ahol magányos vének sóhajtoznak álmatlanul s kiégett szemükkel egykedvűen merednek az üres sötétségbe.
***
Borzalmas a magány Karácsony estéjén. Először akkor ízleltem meg keserű italát, amikor a forradalom idején nem mehettem haza s a városban kellett meghúzódnom, két lépés hosszú , hideg diákszobámban. Egyedül voltam, szállásadóim, diáktársaim mind elutaztak családi körben ünnepelni. Délután bejártam a havas utcákat s elnézegettem a boltok többnyire üres kirakatait. Alkonyatkor szinte elnémultak az utcák, csak egy-egy megkésett ember sietett még, hóna alatt csomaggal hazafelé. Emlékszem, kegyetlen szél sivított azon az alkonyaton, igen hideg tél volt. Átjárva a fagytól, végül hazamentem s leültem összefarigcsált asztalomhoz. Dosztojevszkijt olvastam, de egyre előttem volt az otthoni lovak, a zúzmarás bajszú kocsis, az ismerős utca, a ház és udvar képe. Háromujjú fenyő gallyacska feküdt előttem az asztalon. Fölemelgettem s megszagoltam. Mennyi szomorúság tud lenni egy szippantásnyi gyantaillatban! És az órák lassan múltak. Kabátomban kuporogtam a széken, előttem Dosztojevszkij, - emlékszem, a Karamazov testvérek volt, - meg a fenyőgally. Körülöttem halálos csend. Messze valahol törött ablakokkal, sötéten vánszorogtak a vonatok a dermedt földeken át. Éhes voltam és nem hívtak vacsorához. Fáztam és nem ülhettem lobogó hasábokkal tömött kályha elé. Beszélgetni szerettem volna s egyedül voltam. Szívem tele volt szeretettel és szerelemmel, de kit csókolhattam volna meg! Ilyen azoknak a Karácsonyuk, akiknek senkijük sincsen.
De volt olyan karácsonyom is, amikor mindenkitől kitagadva valahol Budán, a város szélén egy szomorú hónapos szobában ünnepeltünk a feleségemmel. Késő este tudtam hazakerülni pénzhajszoló utamról s a pénz is, amit szereztem mi volt? Éppen csak annyi, hogy néhány darab fával be tudtunk fűteni. A maradékon valami lepényfélét sütöttünk. Aztán leültünk a padlóra a nyitott kályhaajtó elé, hogy ránk süssön a parázs melege, rágcsáltuk a lepényt s boldogok voltunk. Az ágyon öklöcskéit feje mellé emelve békésen aludt a kisfiúnk. Karácsonyfánk nem volt, ajándékaink sem voltak, feldíszítettem hát életünket terveimmel. Regénytémákat mondtam el, melyeket meg fogok írni, s mint fenyőágakra, rájuk aggattam a siker, elismerés, sőt honorárium aranydióit, arany- és ezüstmadarait. Ajándék helyett kiterveztük, milyen lakásunk lesz, ha bútoraink is lesznek valaha. Ha most visszagondolok arra az estére, azt kell mondanom, boldog voltam. Semmink és senkink nem volt. De volt egy kisfiúnk és volt jövőnk. És élt bennem a megdönthetetlen hit, hogy mire megnő, az egész országban más lesz a Karácsony....
Ha államférfiú, pláne diktátor lennék, csak eggyel törődném. Egy mértéke volna tetteimnek. Az, hogy a Karácsony este mennyire igazán Karácsony. Hogy mindenütt az-e. Mert ez az egyetlen este leleplez minden hazugságot.
Magyar Nemzet, 1938. december 25.
források: https://akarattyafurdo.wordpress.com/
Arcanum
