Szántásvetéssel, állattartással vesződő falvainkban néhány emberöltővel ezelőtt még szokásban volt, hogy a szántóföldekre kijáró utak, közös, sikátorok elején kaput állítottak. Ez a kapu a faluból elcsatangoló háziállatoknak a mezőről – vetés, vetemény, termés – való távoltartására épült és neve Erdélyben porgolátkapu, tanórkapu, Bihar megyében mezőkapu volt. A kaput, néprajzi szempontból, elsőnek – és azóta is utolsónak – Györffy István írta le Bihar megye területéről. Módunkban áll, hogy a kapura vonatkozó néprajzi ösmereteinket most újabb adalékokkal bővítsük.

Baranya megyében, az Ormányságon, az oszrói körjegyzőség kötelékébe tartozó Piskó község ma is három mezőgazdasági célú kaput tart fenn. Ezeknek a kapuknak pusztakapu a neve. A kapuk közül az egyik az ú.n. „Piskó elején” a kenderesikapu. (1.á.). Azért „kenderesi”, mert a kenderföldekfelé zárja el az utat.
A másik a lúzsoki út mellett nyíló „mezőre takarodó talyigaút” kijáró kapuja, a nagyszállásikapu. (2. és 3. á.)
A harmadik a falu keleti házsorában nyíló sikátor elején a kisszállásikapu. (4.á.).

Sem a „pusztakapu”, sem a „nagyszállás”, vagy „kisszállás” elnevezéseknek nem tudják ma már kielégítő magyarázatát adni. (Egyébként vannak, akik a kisszállási kaput „kajlai kapunak” is mondják.) A kenderesi és a nagyszállási kapunak a gyalogos közlekedés számára átlépője van, amit hágsónak neveznek. A nagyszállási kapunál a hágsó széles nyílását fölemelhető karfa zárja el. (2. és 3. á.) A kapuk, a hágsó nélkül 3 méter szélesek, 1 ½ méter magasak. Mindenik kapu egyszárnyú, a szárnyat tartó oszlop tölgyderék, a szárny, a kisszállási fűrészelt léckaputól eltekintve, durván hasogatott fűz és tölgykaró. A fogórúddal is fölszerelt szárny mindenik kapunál tölgyfagurigán mozog.

A piskói és zalátai nagy belső területek több hektárosak

A kapuk építéséről és javításáról a község gondoskodik. (Ma a 70 esztendő öreg Benke Sámuel „ezermester” a kapu építő és javító mestere. Ezért szabad lakás jár neki a községi szegényházban.) Aki a pusztakaput kinyitja, annak azt maga után be is kell tenni. Időnkint pedig különösen este és reggel a mezőőrök kötelessége meggyőződni arról, hogy a kapuk rendesen be vannak-e téve. Régebben a felvigyázást a kapuhoz legközelebbi lakó polgár vállalta, ingyen – „becsületből”. Ennek a polgárnak kapufelügyelő volt a neve. A pusztakapuknak, a legöregebb emberek emlékezete szerint sem volt más rendeltetése, mint a mezőt az állatok bitangolásától megoltalmazni. A pusztakapuknak ez a mezővédő szerepe természetesen csak a vetéstől a betakarításig tart.

Hogy a pusztakapu az Ormányságon mindenütt divatban volt, arra idő emberek még jól emlékeznek. Például 84 esztendő Vas Ádám József a sellyei körjegyzőséghez tartozó Kákics község három pusztakapujáról még tud beszélni. A kapukat a község építette közmunkában. Volt közöttük faragott lércből (léc!?) ácsolt és vesszőből fonott kapu. A vesszőkaput rekesztöttkapunak is nevezték; ezt a kapuoszlopra gúzzsal erősítették – fölgúzsolták – mert a vas abban az időben – a múlt század hatvanas-hetvenes éveiről van szó! (1860–70 – a szerk.) – ezen a vidéken még megfizethetetlen cikk volt. A kapu oszlopnak kapufa, vagy szögláb volt a neve. A kapuszárny fogórúdjának pedig nyél. A nyél nem volt külön fadarab, hanem a szárny talpfáját már az erdőn úgy választották ki, hogy egy körülbelül méteres, rézsút fölfelé álló, vékonyabb része is legyen. Mindegyik kapu mellett volt hágsó, a gyalogosok számára. A kapukra kora tavasztól késő őszig a csőszök vigyáztak, vagy a szésők, t.i. azok a polgárok, akik a falu szélén, a kapunál laktak. Télen a pusztakapura senki sem vigyázott. „Bitangra vót eresztve”, mint Vas Ádám József mondja.
A cigányok, akik télire rendszerint a pusztakapuk mellett ütötték fel a sátrat, a kapu alkotórészeit télen át, észrevétlenül „elbitangolták”, eltüzelték. Minthogy, ily módon, tavaszra a kapu mindig elpusztult, ezért a falu kapuját pusztakapunak nevezték – mondja tréfásan Vas Ádám József.

A pusztakapu nevének igaz értelmét Vas Ádám József nem tudja megmondani, de a kapu elmúlására vonatkozó emlékezései a kérdésnek nyitját nyilván megadják. Azt mondja ugyanis emlékezései során, hogy a pusztakaput a „különözés” – úrbéri elkülönítés! – előtt főképpen a földesúr parancsára tartották. A „különözés” után, amikor tehtá a földesúr parancs szavai szerint: „-A különözés után tartották még egy pár esztendeig a röndöt, aztán csak úgy elmaradt.”)

A pusztakapu tehát elsősorban úrbéri intézmény volt a faluból elcsatangoló jószágnak az osztatlan úrbéres és urasági földektől való távoltartására. Ha már most tudjuk, hogy az urasági földeket, szemben a parasztbirtokkal, az Ormányságon ma is „pusztá”-nak nevezik, akkor kézenfekvő a fölvetés, hogy az ormánysági mezőkapu azért „pusztakapu”, mert a földesúrnak a jobbágysággal közösen élt, a falu közvetlen közelében fekvő pusztáját védte.

A pusztakapu intézménye tehát az úrbéres és majorsági földek elkülönítése után Kákicson is, máshol is pusztulásnak indult. Csak olyan helyeken marad fenn, ahol annak fenntartását célszerűségi, vagy kényszerűségi okok – tagosítatlan határ, nyomásos gazdálkodás, stb. – továbbra is indokolttá tették.

A kákicsi adalékokat barátomnak, Kiss Géza kákicsi ref. lelkész úrnak köszönöm!

Madarassy László

(Néprajzi Értesítő, 25. évfolyam, 1933.)