Búcsú Dani Lajostól,
az Ormánság krónikásától (1938–2012)

Megint szegényebbek lettünk, ismét elment valaki, aki nagy űrt hagyott maga után. Olyan valaki, aki szellemi tarsolyában számos tervvel és célkitűzéssel, szorgos mindennapjainak hihetetlen tenni akarásával még sok mindent szeretett volna közkinccsé tenni ormánsági népe küzdelmes életéről, megrázó múltjáról. Olyan valaki, akinek legfőbb vágya volt megérni népe felemelkedését, amiért ő maga is nagyon sokat tett életében irodalmi munkásságával, közérdekű előadásaival, oktató és nevelő munkájával. Hitt abban, hogy eljön majd az idő, amikor az Ormánság kitörhet jelenlegi hátrányos helyzetéből.

1938. május elsején született Drávapalkonyán, egy olyan kis ormánsági faluban, amelyhez fűződő végtelen szeretete és hűsége egész életét áthatotta, gondolkodását meghatározta. Életéről és hivatásáról így emlékezett meg temetésén, 2013. január 4-én, a vajszlói temetőben mondott búcsúbeszédében Matovics Mihályné Vass Zita, aki tanítványa, később tanártársa volt:

„A pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban eltöltött évek alatt mély és életre szóló barátságok, kötelékek formálódtak. A tanulás mellett komoly sikereket ért el a sportban. – Jó küzdő típus – mondták róla, s ez a szerencsés tulajdonsága az élet más területén is igazolta. 1956-ban sikeresen felvételizett a Pécsi Pedagógiai Főiskola biológia-földrajz szakára. Ez volt az igazi felnőtté válás időszaka. [....]. 1959-ben kapta meg diplomáját és foglalta el első – és egy kis kitérővel – egyetlen állomáshelyét, ahogy ő nevezte: a vajszlói iskolát. 1963-ban a mezőgazdaságtan kiegészítő szakot is elvégezte, segítve ezzel az intézmény jó szakmai ellátottságát. Egész lényét, életét az iskola szolgálatába állította. Tanárként, osztályfőnökként generációkat nevelt, tanított odaadással és készített fel továbbtanulásra, az életre. Diákjai elismerése, bizalma iránta – talán leginkább – abban mutatkozott meg, hogy folyamatosan visszatértek hozzá, hol segítségért, hol egy kedélyes beszélgetésért, mert fontos volt a személye és véleménye számukra.

Nagy tudású, széles látókörű, sokoldalú pedagógus volt. Természetéből fakadó kedvességével, gyermekek iránti szeretetével, közvetlenségével elvarázsolta tanítványait. A vele eltöltött tanítási órák alatt kitárult a diákok számára a világ. Ő az egyszerű beszélgetések során is nevelt. Felébresztette bennük a hagyományok tiszteletének érzését, a kíváncsiságot a természet csodái iránt, észrevetette velük a mindennapok örömeit, és ami talán a legfontosabb, egymás megbecsülésének fontosságát. [....]. Sajátos humorával derűt vitt az intézmény falai közé. Széleskörű szakmai tudása és óriási pedagógiai tapasztalata átadásával, a kollégái segítségével jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a vajszlói iskola a térség egyik legjobb intézményévé válhatott. Kiváló pedagógiai tevékenysége elismeréseként bízták meg 1977-ben a Siklósi Járási Tanács Művelődési Osztály tanfelügyeletével. 1983-ban ismét visszatért régi iskolájába, miközben számtalan továbbképző tanfolyam elvégzése után újabb diplomát szerzett az ELTE Természettudományi Kar Közoktatás-irányítás szakán. Ettől kezdve nyugdíjazásáig az intézmény igazgatóhelyetteseként irányította a nevelő-oktató munkát. [....]. Közel 40 éves munkaviszony után vonult nyugállományba. [....].

Életét azonban úgy érezte teljesnek, ha a lelkében rejlő örökséget tovább adja, megőrzi az utókor számára. Drávapalkonya, az Ormánság volt számára a minden. Közvetlen környezetének lelkes kutatója, ismerője, a helytörténet megszállott közvetítője. Jól működő népfőiskolát szervezett, s maga is számtalan előadást tartott az Ormánságról. Szabad idejében kutatott a levéltárban, részt vett a Siklósi Vár és Múzeumbaráti Kör munkájában, tevékenykedett és előadásokat tartott a TIT szervezésében. Gyűjtötte a földrajzi neveket. Olyan ormánsági szavakat gyűjtött össze, melyek igazi kincsként kapcsolódhatnának Kiss Géza Ormánsági Szótárához.”

Hézagpótló írása a Vajszló és környékének változó természetföldrajzi képe. Múltba visszatekintő tanulmánya a Közoktatás régen az ormánsági falvakban c. dolgozata. Szomorú emlékeket rögzít a Pusztító árvizek a Dráva mentén c. összeállítása. Több tanulmánya vizsgálja a falusi élet mindennapjait, így a Kenyérsütés Drávapalkonyán, Állattartás az Ormánságban, Búzahordás az Ormánságban. Vajszló településsel több közleménye is foglalkozik: Vajszló és környékének története, továbbá 70 éve szűnt meg a szerb megszállás Vajszlón, valamint: Emlékmű a hősöknek. A Pécsett töltött diákkori eseményekre emlékezik a Pécsett készült napló – 1956. Gózon Lajos a zsolcai hős c. cikke visszatekint az 1848-49-es szabadságharc idejére. Életmű pályázatában – Egy kisfiú a nagy háborúban – a háború árnyékában élő faluja képét jeleníti meg. 2011-ben jelent meg legfőbb írása: Falu az ország peremén című könyve.

Szülőfaluja, Drávapalkonya monográfiája ez a munka. Aprólékos alapossággal és hitelességgel dolgozta fel települése történetét a visszaemlékezés, a fellelhető levéltári és egyéb írások, valamint saját ismeretei alapján. Bőséges teret szentelt a faluban élő és élt hagyományok rögzítésének. Külön elévülhetetlen értéke a műnek, hogy részletes ismertetést adott az 1945-ben történt német katonai áttörésről a Dráván, ami egyben kedves szülőfalujának és a környező községeknek a pusztulását is magával hozta. Ugyanakkor beszámolt arról az élni akarásról is, amit a harcok megszűnte után tapasztalt, ahogyan újjáépült a községe és ismét tetterőssé, életképessé vált Drávapalkonya.

Simor Ferenc
(Honismeret, a Honismereti Szövetség folyóiratának 2013/2. száma)