KINCSKERESŐ - bármelyik (kulturális) kincskereső egyetért velem abban, hogy az első számú szabály: ásni kell! Ha térképed is van, annál jobb. Az „ormánsági arcképcsarnok” ezt kínálja neked: szerszámotokat ad az ásáshoz és térképet. A térkép most egy 1963-ből származó Dunántúli Naplóban megjelent újságcikk Zentai Jánosról. Akik esetleg eddig nem ismerték, azoknak felsejlik majd, hogy mily gazdag munkásság kapcsolódik hozzá!
Zentai János (Gerényes, 1907–Pécs, 1973)Néprajzkutató. Az egri jogakadémián jegyzői oklevelet szerzett (1949). 1965-ig a közigazgatásban dolgozott. A pécsi Janus Pannonius Múzeum munkatársa volt (1965–). Fejfakutatással és az Ormánság néprajzi vizsgálatával foglalkozott. Tanulmányai és cikkei a szakfolyóiratokban, ill. baranyai és pécsi múzeumi kiadványokban jelentek meg.
Dunántúli Napló, 1963. december 14:
KÜLÖNLEGES GYŰJTŐSZENVEDÉLY
Van, aki bélyeget gyűjt, van, aki lepkét, mások pipát vagy faragott dobozokat.
Akad viszont, aki ugyanilyen hévvel és odaadással népszokásokat és néprajzi tárgyakat gyűjt. Mint például az ősz Zentai János, akit legutóbb meg is jutalmaztak ezért a hasznos gyűjtőszenvedélyéért. A Néprajzi Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének országos néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázatán második díjat kapott az ormánsági temetők fejfáiról, a kémesi disznóölésről és az ormánsági juhászatról szóló kutatásaiért.
Ormánság varázsa
Már a gimnáziumban érdekelte a történelem és a néprajz. Ilyen pályára is szeretett volna menni, de… És valósággal mentegetőzik:
- Manapság már nem nagyon tudják elgondolni, hogy ennek anyagi akadálya is lehettek. Így lettem segédjegyző. De az ábrándjaimat nem adtam föl egészen.
Népviseletekkel foglakozott, fényképezgetett, jegyzeteket készített a környez falvak népszokásairól. Csak úgy, magánszorgalomból, szórakozásként. Mikor aztán megkezdődtek az első társadalmi néprajz gyűjtő pályázatok, előszedte a fiókokból a képeket és jegyzeteket és komolyabban is munkához látott.
Mikor Kodolányi könyvét elolvasta, más könyveket is átnézett, amelyek Ormánságról szóltak. Megcsapta ennek a különös tájnak a varázsa, és 1949-ben amikor amúgy is közigazgatási átszervezések voltak, Diósviszlóra kérte magát.
Ma kémesen él, az ottani tanács vb-titkára.
Fejfák, vándorjuhászok, szőlőmetszőkések
Hogyan is dolgozik egy ilyen féle gyűjtő?
Először is csak szabadidejét fordíthatja erre a célra, vagyis a szombat délutánokat, a vasárnapokat. Van egy biciklije, legfeljebb azt használhatja, vagy egyszerűen gyalogolhat. Ha aztán családja is van, mint Zentai Jánosnak (három gyermek), akkor meg éppen nem könnyű a gyűjtőszenvedélyt összeegyeztetni a magánélettel, s a munkával.
De az 1930-as évektől kezdve, mióta a Néprajzi Múzeumban megalapították az etnológiai adattárat nyilvántartják a társadalmi gyűjtőket. Mostanában jelentősen igénybe veszik a segítségüket, bár az is igaz, hogy néhány túlbuzgó gyűjtő önállósítja magát, megfelelő szakmai ismeretek hiányában is, s ahelyett, hogy segítene a néprajzi szakembereknek, megalapozatlan, s ezért nem is használható, egyéni kutatásokat folytat. Zentai János nem tartozik ezek közé, amit a legutóbbi díj is igazol. A szakemberek rengeteget segíthetnek neki, mint a ahogy tevékenységével ő azoknak segít. Hogy mást ne mondjunk: most az ormánsági halászattal foglalkozik. S bár a pécsi néprajzosok nem értenek különösebben ehhez a területhez, pontosan meg tudják határozni az idevágó irodalmat, sőt, át is adják János bácsinak a munkáját megkönnyítő könyveket.
Egyszóval, nem magára hagyatva dolgozik. Az eredmény aztán meg is jött: sikerült néhány rendkívül érdekes, eddig még nem látott, faragott szőlőmetszőkést találnia, amelyekről a Janus Pannonius Múzeum legutóbbi évkönyvébe írt is egy tanulmányt. Vagy: a fejfák kérdése, amelyeket eddig az Ormánság 45 községének 51 temetőjében vizsgált át, s talált nem is egy különlegességet. (Csak a temetőkre kb. 500 kilométernyi utat fordított…)
Vagy a vándorjuhászat nagyon érdekes feldolgozása: talált egy öreget, aki valaha egy nyájjal rendelkező juhász volt és jóformán az egész esztendőt egyik legelőről a másikra vándorolva töltötte. Afféle kései nomádok voltak ezek a vándorjuhászok, akik valósággal „hátukon hordták a házukat”, de például az állatok gyógyításának ezernyi érdekes módját ismerték.
Az utolsó percekben
- Szórakoztat is és tudományos szempontból sem haszontalan – Így foglalja össze Zentai János különös szenvedélyének értelmét.
Miért is fontos ez a munka a tudomány szempontjából?
- Szinte azt mondhatnánk, az utolsó percekben mentjük, ami menthető. Néhány öregember már így is a szemünk láttára vitte a sírba magával a néprajz szempontjából értékes ismereteit. Igen sok a gyűjteni való anyag, sietni kell vele.
Példákkal is szolgál. A fejfákat, amelyekkel az utóbbi időben foglalkozott, jórész fából faragták. A fa elkorhad, s ezzel elvész az egész érdekes hagyomány.
- Zalátán a temető egy elvadult, gizgazos sarkában felfedeztem a bokrok mögött egy emberformát mutató fejfát. Kiemeltem, lefényképeztem, mikor elkattant a gép, a fejfa feldőlt és széthullott, annyira korhadt volt már. Pedig ez volt az egyetlen olyan emberformájú faragás, ami arra enged következtetni, hogy a régi bálványimádat valamiféle tovább éléséről van szó ez esetben is.
Hogy ezekben az „utolsó percekben” még megmenthessünk néhány fontos értéket ezért tevékenykedik Zentai János is, magnetofonja, jegyzettömbje, fényképezőgépe és kiolthatatlan nagy ügyszeretete segítségével.
(Dunántúli Napló, 1963. december 14, az újságcikket H.E. jegyezte)
Zentai János gazdag munkásságát bemutatni egy posztban nem lehet; életútjáról, gyűjtéseiről és publikációiról a következő részben olvashatnak a Kedves Olvasók, amiből majd az is kiderül, hogy vajon messze esik-e az alma a fájától?
A képekért külön köszönet Zentai Tündének, Jaksa Évának és Tim Grafnak!
