Milyen különös, hetven év távlatából az emlékek felélednek, mihelyt a falumra gondolok. Rövid 12 évig éltem Piskón és akkor 1950-ben durván, kiszakítottak, elhurcoltak és embertelen körülmények közé taszították a családunkat. Sokszor gondolok arra, hogy mégis mi vonz a falumhoz? a gyerekkor, ami szép volt, tele felejthetetlen emlékekkel.
Hattagú család volt a miénk, szüleim művelték a földjeinket, a sok munka a mindennapok része volt, anyai nagymamám velünk lakott, a nagyszülők közül más már nem élt, a húgom és én a falu iskolájában tanultunk, nővérem tanárnak készült Szegeden.
Látom a falunkat magam előtt nyáron, mikor a barátnőmmel ibolyát szedünk, Húsvétkor festett tojást gurítunk a töltés oldalában, fürdünk a Dráva holt ágában, csúszkálunk a kanális jegén, játszunk a tanítónkkal az iskola udvarán, esküvőt játszunk a vőlegény az unokatestvérem, menyasszony a barátnőm.
A búzahordáskor ültünk a kévék tetején, csépléskor néztük hogyan eresztik a kévét a cséplőgép dobjába, a nagylányok hordták a polyvát, a fiuk dobálták a kévét az asztagról. Rosszat is csináltunk játék közben főztünk és felgyújtottuk a kazlat, jöttek a csendőrök jól megijesztettek bennünket, főleg a fiukat, télen akkor is csúszkáltunk a jégen, amikor már nem volt szabad és beszakadt alattunk a jég, vizesek lettünk, titokban igyekeztünk szárítkozni. Emlékszem az iskolai kirándulásokra, madarak és fák napján a Piskóhoz tartozó erdő szélére mentünk, énekeltünk, örömmel hagytuk el a falut. Tanítóink sokat foglalkoztak velünk, tanultunk táncot, színdarabot, Perics Péter tanítónk együtt bújócskázott velünk az iskola udvarán, Zsuzsa néni kézimunkázni tanított bennünket. Reggel tanítás előtt templomba mentünk így kezdődött a tanítás. A templomban zártuk az évet is. Nem láttam kárát soha, hogy osztatlan iskolába jártam hat évig. Telente sok hóra emlékszem, édesapám hódombot csinált nekünk az udvaron, esténként elmentünk hol az egyik hol a másik unokatestvéremékhez. Szerettem a falu közepén álló I. világháborús emlékmű előtt állni, ahol márc. 15-én az ünnepségeinket tartottuk, olvasni rajta sosem ismert nagyapám nevét. A halál egy falusi gyerek számára természetes dolog volt, de az emlékműre felvésett nevek olyan titokzatos volt, hogy Nagy Magyarország az alap, amire a neveket felvésték. A háború után nem lehetett ruhát venni, édesanyám kötött nekünk mackóruhát, az enyém piros volt, ez volt rajtam mikor beszakadt alattam a kanális jege. Vártuk a karácsonyt nagyon, mindig nagy karácsonyfánk volt, plafonig érő, az angyalkát mindig elmulasztottuk, mert vártuk az utcán, hogy jönnek a pásztorok.
Nálunk az volt a szokás, hogy rang szerint csikós, csordás, kanász szentestén köszöntötték a gazdákat, házakhoz nem mentek be csak végig mentek a falu mindkét oldalán, kinek milyen jószága volt vitt nekik ki az utcára ennivalót általában disznóvágásból való holmit, kenyeret, süteményt ekkorra már kisült a kemencében a finom főtt perec és a foszlós perec is, valami innivalót is kaptak. Nálunk nem voltak nagy szőlős kertek, azért a pásztoroknak adtak bort is. A vállukon átvetett zsákba gyűjtötték az ennivalót a perecet rúdra fűzték. Mire ennek vége lett szaladtunk haza, de abban a percben szálltak el az angyalkák mikor hazaértünk, a bánatot hamar felejtette velünk az égő gyertyák fénye, a szaloncukrok ígérete és a fa alatt talált baba. Nálunk nem volt szokás az ajándékozás, csak a gyerekeknek hozott a Jézuska ajándékot.
Ezt a varázslatos világot őrzi a szívem, fáj nagyon, hogy igaz lett Kiss Géza jóslata, amit 1934-ben gondolt és írt le az Ormányság c könyvében, hogy 50 év múlva már nem lesz az Ormányságnak őslakossága. Érdemes elolvasni a könyvet, ahogy elemzi 1542-től a pusztulás okait.
Idézet a könyvből „Az a néhány adat, amit az 1542 után való évtizedekből kiírhattam, szinte süvölti már a készülő tragédia előszelét”, írja Kiss Géza. Szokás az egykét emlegetni a pusztulás egyetlen okának, de ez már következmény volt. A könyv végig követi tatár, török dúlás, háború, járványok pusztítása után hogy kapaszkodott vissza ez a nép és segítség nyújtás hiányában hogyan sokszor éhezve, épített fából házat, templomot magának, fizetett „oskolamestört”, aki egyben pap is volt.
Idézet Kiss Géza könyvéből: „A Hercegszőllősi kánonok,a baranyai reformátusság életének tételekbe foglalt első nagy szabályozója 1576-ból …Azt akarjok ,hogy minden tanító (ti. pap) ne csak prédikáljon, hanem az gyermekeket is az körösztyénség fundamentomára…tanítsa. Tehát nemcsak templomot – iskolát is tartott ez a nép, már 400 évvel ezelőtt. Ha elgondolom, hogy Angliának még városai, még a XVIII. sz. végén, tehát 200 évvel később is, tele voltak züllött, iskolázatlan tömegekkel, büszke vagyok népemnek erre a múltjára” olvasható az Ormányság c. könyv 467. oldalán.
A nép fölemelésével nem törődött senki, idegen kezekbe adták az Ormányságot, Baranyát, akik kifacsarták a maguk hasznát belőle, eltűntek a magyar nevek a nagyobb birtokosok közül, de a kisebb birtokosok közül is, akik jobbágysorba kerültek. Bezárták ezt a népet iparosodásra sohasem alkalmas területre, de segítő kéz nem nyúlt feléjük. Az Ormánság apró falvaiban nem voltak nagybirtokok általában 2-6 ha földön gazdálkodtak.
1950-ben az Ormányságból 41 községből, 65 családot, 244 személyt csecsemőtől az aggastyánig elhurcolták, akik oda ritka kivétellel nem térhettek vissza, vagyonukat örökre elveszítették, szétszóródtak az országban. Piskóra a hívó szóra kétszer is hazamentünk ölelni a régi pajtásokat. A falu lassan elfelejti őket, elfelejti a múltat.
Debrecen, 2019.02.06
Badi Györgyi
