A Pannónia Könyvek sorában jelent meg Zentai Tünde: A parasztház története a Dél-Dunántúlon című kötete. Bemutatásán nem tudtam részét venni, de azóta is él bennem a szándék, hogy egyik illusztrációja, az itt mellékelt talpasház „benépesítésével” köszönjem meg értékes hozzájárulását az Ormánság-kutatáshoz.

6 x 3 öl

A kitűnő kötetből átvett páprádi talpasház szokványos képét az építészeti szempontból máshová került virágos oromfala teszi kiemelkedő fontosságúvá mind a népi építészet, mind a társadalom kutatója számára. A padlásszellőzőket ölelő indás virágok ugyanis igazolják, hogy személyes jellegű kapcsolat állott fenn a Zentai Tünde által feltételezett Gyarmati János vajszlói templomfestő és a házat építtető Vörös János között, aki fontos szereplője volt Páprád történetének.

A ház formája annyira eredeti, hogy még kéménye sincs, gazdasszony is ilyen ruhát hordhatott a 19. század első felében is, mint ezen a felvételen; a léckerítés helyén azonban akkor karóból, később hasított-deszkából rakott palánk állott, bár a helybeliek mindkettőt „karónak” nevezték. Alapterülete a Vajszlói Uradalom által adni szokott talpgerendák mérete szerint 6x3 öl (72m2 lehetett és építése idején biztos, hogy csak a konyhából és a szobából állott, mert akkoriban nem volt Páprádon még egyetlen kétszobás hajlék sem.

Kegyetlen kor szigorú vezetője

Leghíresebb lakója az építtető Vörös János, ¼ telkes gazda, pénzért is dolgozó ács, nagy összegeket forgató sertéskereskedő, aki egyaránt nyomott hagyott a település arculatán és a lakóinak mentalitásán. Őseinek, saját születésének és halálának, kétszeri házasodásának, 8 gyermeke születésének adatait csak utalásokból ismerjük, mert jó részük 1837. május 9-én elhamvadotta besencei új paókiával együtt.

A család tekintélyét Vörös József fertályos jobbágy alapozta meg, aki a napóleoni háborúk idején az állatkereskedést olyan „szép előmenetellel folytatta”, hogy még a besencei papék is komaságra léptek vele. János fiát azonban saját emberi értékei miatt választották ismételten a világi és egyházi szervezetek tagjává, hogy 1807-1839 között bíróként, esküdtként, végül kurátorként szolgáljon. Életrajzi adatai sűrítve tartalmazzák a régi ormánsági vezetők jellemzőit: a diplomácia készséget, gazdasági érzéket, a társadalmi és természeti környezet fölényes ismeretét. Meggyőződésem szerint azonban csak teljesebb lesz a róla alkotott kép, ha azt is kihangsúlyozzuk, hogy kegyetlen kor szigorú vezető ő, és bírósága idején ebből a házból pogány káromkodások, alkalmanként gyanús pufanások hangja jutott ki az utcára.

A „gazdaságpolitikus”

Az ormánsági települések egyik legkisebbje, Páprád az ő születése táján, 1787-ben még csak 112 főt számlált, két évtizedes bírói szolgálat után, 1828-ban 223 fővel érte el legnagyobb lélekszámát, hogy 1850-re már ismét 200 fő alá csússzon vissza. Hivatalos bevételét 1 hold föld és a fertályos kocsma évi 5 (!) forintra taksált hozama adta. Ezt a jelentéktelen jövedelem 1813-ra különböző társadalmi munkákkal 464 forintra „csinyálják ki”. 1816-ban az alkalmi javítások és szállítások mellett már új házat épített a község az özvegy Jágerné számára 232 forinton. Ugyanebben az éven, ki tudja honnan szerzett 4706 forinton hatalmas erdőt béreltek és összesen 5295 forintért helybeli és vidéki makkoltatóknak bérbe adták. Maradt számadáskor 689 forintjuk, amelyet mindössze 77 forint kiadás terhelt a makkcsőszök bére, és a vendégeknek adott étel-ital költsége címen.

A falukép formálója

A Vörös Jánoséhoz hasonló módszerekkel teremtett elő a többi ormánsági bírói is a közösségi célok megvalósításához szükséges forrásokat, de senki sincs közöttük, aki egy 1848-ban is csak 31 szalmafedeles házból álló települést a páprádihoz hasonló sikerrel látott volna el középületekkel.

A bírói számadások bizonyítása szerint 1808-ban építették meg tégla alapra, tégla sarkok közé rakott vályogfalakkal a pásztorházat. Ugyanakkor kákicsi mintára egy felfelé keskenyedő „torony formájára készült, veresre festett haranglábat” is emeltek. A páprádi gyülekezetnek nem volt annyi ereje, hogy filiából anyaegyházzá válhasson, de egy parasztácsból lett bíró, a falubeliek mozgósításával és háza homlokzatát díszítő, Gyarmati János asztalos-festő segítségével mégis elérte, hogy 1813-1817 között felépülhetett az elfelejtett, szép oratórium. A mester karintiai fenyődeszkákból állította össze és drága stájer acélszögekkel rögzítette virággal díszített tábláit. Egy siklósi ácsmesterrel „sendeleztetett” tetejét Pécsről hozatott, két bádogforgó ékesítette.

Az 1817-es püspöklátogatáskor azt is elérte, hogy Páprád megkapja első tanítóját. A tanteremül is használt szolgálati szobára ő vágatott nagyobb ablakot, vett bele nyoszolyát és „könyves tékát”, majd 1818-ban talpastechnológiával építtetett egy tölgyfa karóval kerített iskolát is. Szimbolikus jelentősége van annak, hogy az (akkor már kurátor) emlékét őrző utolsó kérvényen, az ügyét folytató József fia, az akkori bíró, preoráns tanító beállításának engedélyezését kérte.

Egy fertály földre….

Fájdalmas leírni, hogy ez a változásokhoz oly kitűnően alkalmazkodó vezető a falu külsejével együtt a lakosság mentalitását is a „kor színvonalára” emelte. Az elsők között fogalmaztatta meg már 1814-ben, hogy egy fertály földre könnyelműség sok gyermeket vállalni, mert a kenyeret csak „igen bajosan lehet” beszerezni. Fiatalabb kortársai azután már a házasságkötéskor tudták, hogy hanem sikerül a szűkülő mozgástérben a kenyeret növelni, akkor a fogyasztók számát kell csökkenteni.

Kiss Z. Géza

kandidátus

/Új Dunántúli Napló 1993. április 29./