Amikor Párdi Laci barátom szólt, hogy lehetne menni dinnyecsősznek, úgy éreztem, miénk a világ. Elvégre 12-13 évesen az ember vágyainak még nem szabnak határt a lehetőségek, ezért minimum dinnyecsősz szeretne lenni, mert szép állás, s bizonyos mellékeshez is hozzájut az ember. A mellékes ebben az esetben természetesen a dinnye volt.

Büszke elégedettséggel költöztünk hát be a Párdi Lacival. Önvédelmi fegyverként csúzlikat vittünk magunkkal meg néhány kést, és természetesen gyufát, mert egy rendes dinnyecsősz esténkét hatalmas tüzet rak a kunyhó előtt, hogy elriassza vele a tolvajokat és a szúnyogokat.

Az első nap még élveztük az őrködést. Lelkiismeretesen többször körbejártuk a földet a kunyhótól a szomszédos akácerdőig. Néhány nyulat is elijesztettünk, mert a dinnyeföld gazdája, Horváth János bácsi arra külön is felhívta a figyelmünket. Mondhatni a munkaköri leírásunkban is benne volt a nyulak kötelező riogatása, hogy ne rághassák össze a szépen növő dinnyét. Erre a célra persze jobban megfelelt volna egy kutya. De a gazdával kötött megállapodásunk értelmében kutyát nem tarthattunk, mert rohangálás közben csak letaposott volna mindent.

A dinnyével amúgy is sok gond volt. Nem szedhettünk le egyetlen darabot sem engedély nélkül, nem lékelhettük meg a legszebbeket csak úgy találomra, mert az volt a feladatunk, hogy őrizzük, és ne pusztítsuk a termést.

A feladat az első napon még könnyű volt. A másodikon már nehézzé vált, a harmadikon pedig egyenesen elviselhetetlenné. Nem mintha féltünk volna éjszaka a csőszkunyhóban, amelyben szalmán aludtunk és felöltözve, amint éber őrökhöz illik, hanem az zavart bennünket, hogy közel volt a falu melletti kanális. Ott fürödtek a barátaink, és a tilalmak miatt mi nem adhattunk nekik egyetlen dinnyét sem.

Tipikus konfliktushelyzet: az ember a gazdájához legyen-e hűséges, avagy azokhoz a srácokhoz és lányokhoz, akikkel együtt lógott egészen addig, amíg közénk nem állt ez az egész dinnyecsőszség. A barátaink pedig nem könnyítették meg a helyzetünket. Markó Imre, akitől a csúzlinkhoz való vastag tejgumit kaptuk, egyenesen azt mondta, szemetek vagyunk.

De mi inkább szomorúak voltunk. Egészen a negyedig napig, amikor is a föld gazdája közölte velünk, hogy ő néhány mázsa dinnyével elszekerezik a lőrinci vásárba.

Alig vártuk, hogy induljon. Aztán vágtattunk mi is a kanálisra a barátainkhoz, hogy most aztán jöhetnek megkóstolni a dinnyét. A korábbi haragjuk nyomban elszállt, mert nagyon szép számmal jöttek. Elővigyázatosságból nem a kunyhónál, hanem az akácerdő szélén ültettük le őket, s odahordtuk nekik a szebbnél szebb dinnyéket, hogy egyenek végre.

Ettek is, aztán pihentek kicsit, majd ismét ettek, mielőtt visszamentek volna fürödni. A kanálisra is vittek magukkal persze néhány dinnyét. De mert a sok evéstől fáradtak voltak, a dinnyéket a lábukkal gurították maguk előtt a dűlőút finom porában. És ez volt a baj, mert éppen jött velük szembe Horváth Jani bácsi, akinek mégsem kellett elkocsikáznia a lőrinci vásárba. A falu szélén ugyanis eladta a dinnyéket egy kereskedőnek.

Ha nincs az a kereskedő, továbbra is dinnyecsőszök maradtunk volna. Így viszont rövid úton el lettünk bocsájtva. Végkielégítés nélkül.

1995. augusztus 24.

(Csak úgy c. kötetből)