"Kötelességemnek érzem, hogy a 20. század történetének egy kevéssé ismert, tragédiákkal terhelt idõszaka a valósághoz hûen jusson az utókor és a ma élõ nemzedék tudomására. Fel szeretném hívni azoknak a figyelmét, akik tehetnek is érte, hogy ami velünk történt 1950-1953 között ne essen ki, a történelem tudatából.  Felnőtt egy olyan nemzedék és még ott is ahonnan elhurcoltak bennünket egyre többen vannak, akik nem tudnak a falujukban, városukban 60 évvel ezelőtt történt eseményekről. Rácsodálkoznak, hogyan lehetséges az, hogy 12 zárt családos kényszermunka tábor volt a Hortobágyon? " /Bárány Ottóné Badi Györgyi/

Közeledvén a Szent György napja, egy igazi ormánsági lovag, Tömös-Mihó László viszontagságait ismerhetik meg. Történt egyszer, hogy a novella szerzője egy vonaton utazott T.M. Laci bácsival,  szó szót követett. A Hortobágyot megjárt lovag mesélt, az író hallgatott, majd egyszer papírra vetette a közös utazás során hallott történetet. 

Péntek volt, 23-a, amikor éjjel számos ormánsági családnak kellett összepakolni, hátrahagyva vagyonát, addigi életét, szülőfaluját. A most induló sorozat ennek a szomorú és tragikus epizódjának állít emléket. (a szerk.)

Szakácsné Kozári Piroska: Sötét idők emberfényei

A falunkba családokat telepítenek! - futott végig a hír a portákon. Honnan jöttek? Milyen emberek? Miért pont hozzánk telepítik őket? - kószált a nyugtalanító kérdéssor a falu lakóiban. Valami kimondatlan, jövőtől való félelem költözött a hajdúbagosi emberek lelkébe. Az öregek már túléltek két világháborút, az 1919-es forradalom visszásságait, mikor alkalmasint a szomszéd falu legtisztességesebb pékmesterét, a bevonuló, elvhű vörösök pusztítandó burzsuj példaként fára akasztották. Láttak magyar, román, német és orosz katonákat ide-oda vonulni politika diktálta népirtás céljából. Nem is csoda, ha az emberekbe belefeszült a „mi ez?- mi lesz?” kettős kérdése.

A telepesek Dél-Dunántúlról érkeztek. Szűkebb szülőföldjük az Ormánság volt, kulák családok voltak. Ezt a „kulák” becsmérlő, megalázó jelzőt az 1950-es években a vagyonos emberekre vagy a politika számára nem megbízható emberekre ragasztották. Magyarázatként kiabálta az akkori politika: „Az ilyen embernyúzó vagyonos burzsujoknak nincs helyük a dolgozók társadalmában.”

A kemsei Tömös családot Berényi Imre 70 holdas kulák családhoz szállásolták el.

A fifikásan kitalált magyarázatot a családot kísérő ÁVH-s mondta el:

„Ők azok, akik titeket megfigyelnek! Jól vigyázzatok!”.

Szinte holttá merevedett a család. Elhitték. Hogyne hitték volna, hiszen 70 hold földjük volt, és a kósza hírek deportálásokról suttogtak. Igaz, a földosztásnál juttatott földből csupán 8 hold volt használható, a többit futóhomok bitorolta, mely az elvetett magot egyik napról a másikra elprédálta a szél segítségével, de látszatra mégis gazdagok voltak – kulákok.

A csendes átrendezkedést csak az öreg Berényi nagymama zokogása kísérte.

- Én ezt nem élem túl! Felkötöm magam! - mondogatta jöttében-mentében egész nap eszelősen.

Tömösék napokig csak vártak étlen-szomjan, csendes rémülettel, mi lesz tovább. Kis batyujukból kikopott az élelem.

- Azt ígérték, hogy munkát kapunk és élelmet! Úgy látszik éhenhalásra ítéltek bennünket. Se munka, se élelem, csak az egymástól való félelem.

- Szót kell érteni! Ez így nem mehet tovább! - jelentette ki a Tömös család feje.

Elmondta a befogadó családnak, hogy ők az ormánsági Kemsén sokkal kevesebb földdel bírtak, csak a házuk volt módosabb, amire szemet vetettek a jelen kor elöljárói. Valószínűleg azért kerültek a kitelepítettek listájára.

A Berényi család hitte is meg nem is.

A telepeseket ellenőrző ávós kiröhögte a családfő kérdését, hogy mit tegyen a betelepítettekkel.

- Etesse és dolgoztassa őket, mint az állatokat! Tudják meg, mi az a munka!

Ezután a Tömös család már kapott munkát és élelmet, de a bizalom csak nem akart gyökeret verni közöttük. Az néne napról napra arra kélt, feküdt, hogy ő nem éli túl ezt a szégyent, ezt a rettenetes állapotot, inkább felköti magát. Ott is lógott a nyakában, félig begyűrve, a keblébe rejtett kötél. Hiába magyarázták Tömösék ártatlanságukat, szerencsétlenségüket, nem hittek nekik. Hogyan hittek volna? A félelem diktálta riadalmukat.

Talán holnap őket viszik! Ők lesznek a földönfutók!

Kiszámíthatatlan, félelemmel teli életközegben élt az 1950-es években mindenki. Hajnalban, napközben, de legtöbbször éjszaka jöttek és verték az ablakot az ávósok létszámellenőrzés végett. Ha valaki szökni mert, a föld alól is előkeresték és visszavitték.

Mégis akadtak emberek, akik minden fenyegetettség ellenére az emberségből jelesre vizsgáztak. Ilyen asszony volt Amáli néni is –, mesélte a megfehéredett hajú, tisztes, idős ember, Tömös Mihó László, aki akkor ott 15 éves gyenge fizikumú fiúcska volt.

- Anyámnak ki kellett mennie a háznál lévő kertbe kapálni. Kis idő múlva Amáli néni, a szomszéd is kijött az ő kertjébe kapirgálni. Miközben suhintgatta a kapát halkan, mintha csak magában beszélne, ezt mondta anyámnak:

- Annus néni! Azt suttogják az emberek, hogy továbbviszik magukat. Isten tudja, hová. Úgy hallottuk, van egy kislányuk. Ha indulnak, tegye át a kerítésen, mi felneveljük őt, mintha a magunké lenne!

- Én ekkor gyerek létemre a pelyvásoknál dolgoztam, reggeltől estig. Annyira megülte a finom por a tüdőmet, hogy lebetegedtem. Apám a hátán vitt a hajdúbagosi Kardos doktorhoz. Ő csak ingatta a fejét. Azt mondta apámnak: „Megkísérlem visszahozni az életbe!”.

- Tüdőmmel volt baj. Minden héten egyszer injekciózott. Három hét tán a kontrollnál összefutott a könny a szemében, arca felragyogott, és csak annyit mondott apámnak: „Hála legyen Istennek! Visszaadhattam a fiát az életnek!”.

- Akadt még más tisztességes ember is, aki tanújelét adta együttérzésének és segíteni akarásának. A Rácz nevű odavalósi tanító is ilyen példás, keresztyén lelkületű ember volt. Miközben írta be a kishúgom adatait az első osztályba, úgy tett, mintha ismételné a szavakat, közben pedig suttogva ezt mondta: „A fiát vigye be Debrecenbe -a nevét, címét mondta az ügyvédnek – ő rokonom, elintézi, hogy tanulhasson!”

Így kerültem én a Debreceni Református Kollégiumba.

Mivel eltűntem a családi kőrből, utánam jöttek az ávósok. Nevemen szólítottak. Drága emlékezetű dr. Pősze Lajos igazgató rettenetesen felháborodott, hogy merészelnek az ő tudta és beleegyezése nélkül náluk idegen, szökött gyereket keresni. Náluk ilyen nevű tanuló nem létezik. Ahogy kiléptek a fogdmegek, a szemével rögtön intett az egyik tanárnak, hogy helyezzen engem biztonságba. Felvitt a kollégium padlására, ahol két gerenda között leltem biztonságot, hogy ne találjanak meg.

Így mentette meg az életemet a nagy hírű iskola. Három és fél évig éltem ott. Volt hol aludjak, a maradékból nekem is jutott ennivaló, és tanulhattam. Nem tudok eléggé hálát adni az Istennek, hogy mindig kirendelte mellém azokat az embereket, akik segítettek talpon maradni.

A novella íróról:

Szakácsné Kozári Piroska 1936. május 11-én született Pécsett, szorgos kézműves és földet szerető családi közegben. Apja kőművesként nemcsak értett, de művészi érzékkel is viseltetett a kőmunkához. A művésznő 1955-ben a tanítóképzőben szerzett diplomát, majd Kelle Sándor művésztanár tanácsára 1950-től a Pécsi Dolgozó Képzőművészek Esti Iskolájában tanult rajzolni, festeni.  Közéleti tevékenysége miatt 1956-ban kizártak az ország összes felsőoktatási intézményéből, így 1959 októberéig grafikusként dolgozott. 1959-ben, nem sokkal Szakács József statikus mérnökkel kötött házasság után rehabilitálták, így levelező tagozaton 1962-ben a Pécsi Tanárképző rajz-földrajz szakán szerezhetett diplomát. Minden jelentősebb kiállításon részt vett, s alapító tagja a Pécsi Alkotó Pedagógusok Műhelyének és 10 évig és a festőcsoport vezetője volt. (Forrás: museom.hu)

Mikor novellaíróként tollat vesz kezébe, a Jó isten szeméből is könnyek hullnak.