A baj azzal kezdődött, hogy F. Pista bácsi nem ásta föl a plébános kertjét. 1956 novembere volt, a forradalmat leverték, s F.Pista bácsi kijelentette, hogy ő nem dolgozik se Kádárnak, se a ruszkiknak, s ezekben a napokban egy rendes munkásember különben is sztrájkol, ezt vegye tudomásul a plébános úr, s ha már annyira akarja, hogy rendben legyen a kertje, ássa föl maga, de ő, F.Pista soha nem lesz sztrájktörő.

Sztrájk, amit meg kellett volna törni, a falunkban egyébként nem volt.A legnagyobb politikai eseménynek az számított, hogy a mozi falára ismeretlenek hatalmas fehér betűkkel felírták, hogy M.U.K. Azaz: Márciusban újra kezdjük, mármint a forradalmat. A Novákék kocsmájának a falára viszont piros betűkkel valaki azt meszelte föl, hogy Éljen az MSZMP! A feliratot másvalaki aztán FÉljen az MSZMP-re írta át,mert akkoriban így működött a folklór.

Gyevicset az egész forradalmi hangulatból legjobban a sztrájk ragadta meg, s amint hazafelé ballagva az iskolából a plébános kertjét cserbenhagyó F.Pista bácsit hallgattuk, váratlanul azt mondta:

- Sztrájkoljunk mi is. Azaz csökkentsük a tanulás ütemét.

A tanulás ütemén egyébként túl sokat nem tudtunk csökkenteni. A leckéinket eddig is összeütöttük húsz perc alatt, aztán vágtattunk a rétre focizni, amit érthető, mert november végén már rövidek a délutánok, ezrét igyekeznünk kellett, hisz sötétben nem látszanak a kapufák.

Gyevics javaslatára tehát sztrájkolni kezdtünk. Ez abból állt, hogy a táskáinkat , miután kijöttünk az iskolából, betettük az országút  alatt átvezető híd alá, aztán ebéd után rögtön rohantunk focizni, a táskákat pedig másnap reggel iskolába menet kiszedtük a híd alól.

Leckét ugyan nem írtunk, de Gyevics megnyugtatott bennünket, hogy egy rendes gyerek se Kádárnak, se a ruszkiknak nem tanul. Ezt átmenetileg be is tartottuk,mert három nap alatt négyen - enyien folytattuk a táskahazanemviteli sztrájkot - kilenc darab egyest szedtünk össze, ami a korábbiakhoz képest egész szép teljesítmény volt.

 Forradalmi hanyatlásunk természetesen szemet szúrt. Ám a ravasz hatalom  - esetünkben a tanári kar - nem fegyvereseket vezényelt ki ellenünk, hanem a szülőket mozgósította. Engem anyám megpofozott, Gyevicstől az apja elvette a bőrlabdáját, Párdi Bálintot az utcára sem engedték ki. Ezzel a sztrájkot tulajdonképpen le is törték, ám a táskáink ettől még ott voltak a híd alatt, s ebből lett a nagyobb baj.

Este ömleni kezdett az eső, s másnap reggelre, mire iskolába mentünk, az árokban felgyűlt víz besodorta a táskákat a híd közepe alá.

Többségi javaslatra Gyevics mászott be értük. A negyedik forduló után, amikor már a füléből is sár folyt, bejelentette, legközelebb híd alatti úszásból sztrájkol majd.

Amikor ronggyá ázott táskáinkkal beballagtunk az iskolába, azonnal a tanáriba irányítottak bennünket. Nagy szidás következett, s persze intők és rovók, s hogy mindezt majd beírják az ellenőrzőnkbe is.

De nem írták be, mert a füzetekkel és a könyvekkel együtt ronggyá ázott az is.

Bencze János, 1999. november 11.

(Csak úgy. c. kötet),