Csikesz Sándor, a fizikumában és géniuszában hatalmas méretű férfi volt.  Elsőt az ágya melletti sarokban lévő rettenetes súlyzóknak, amikkel reggelenként tornázott (két 25—25 kilogrammos, kettő 15— 15 kilós és kettő 10— 10 kilós), utóbbit nagy műveltségének, tudásának tudható be. A magyar teológia egyik legnagyobb személyisége volt.  Baranyában nem választották esperesnek, viszont a Debreceni Egyetem rektora lett helyette...

Az alábbi írásból, melyek szerzője Závory Elek (segédlelkész Kiscsány-Oszróban, midőn Csikesz tábori lelkész volt a fronton) még számtalan érdekesség derül ki mind Csikesz Sándorról, mind arról, hogy miként is mentek a dolgok anno Kiscsány-Oszróban. 

Theológiai Szemle (1965)

CSIKESZ SÁNDOR HALÁLÁNAK 25. ÉVFORDULÓJÁ N

Vendégségben Kiscsány-Oszróban Csikesz Sándornál

1940. február 18-án halt meg a magyar teológia egyik legnagyobb személyisége. Nagyságát nem vaskos tudományos munkák hirdetik, hanem tanári-tanítói munkásságának máig kiterjedő hatása. Volt nála sokkal termékenyebb irodalmi munkássággal ékeskedő professzor nem egy, de ebben a században aligha emlegettek többet valakit teológiai professzoraink közül Csikesz Sándornál. Ha ritka és sokoldalú tehetségét szálfához hasonlítanók, azt kellene mondanunk, hogy nem lakkozásra jó bútorok készültek belőle, hanem fölaprította gyújtásnak az Egyház érdekében: másokat ösztönzött munkára. A ma élő, ötven körüli vagy idősebb teológusok között alig van,akit nem kell valamilyen értelemben „tanítványának” nevezni. Éles szemével fölfedezte, ha valakiben volt „valami” és minden erejével munkára ösztönözte, sőt szinte kényszerítette,akit csak tudott. Rettegett tanár volt, mert követelményei teljesíthetetlenek voltak a maga szakjában.(A mi évfolyamunknak pl. liturgikából könyv nélkül meg kellett tanulnia a mise legnagyobb részét, mégpedig latinul...) A kit becsületesnek ismert meg, mindenben támogatta, bármely teológiai szakot választotta is élete céljául. A hitvány emberektől pedig igyekezett megtisztítania diákjai sorát. Diákjai java számára külföldi ösztöndíjakat szerzett. Nem nyugodott addig, míg pártfogoltja magasabb tudományos képesítést nem szerzett. Gondoskodása a patriarchális despotizmusig is elment. De szigorúságára is hálásan gondolnak azok, akiket útjukra indított.

Folyóiratunk új folyamának elindulásakor Csikesz Sándorra gondoltunk, amikor címlapjára tetettük: „Alapítva 1925-ben”; mert ő alapította meg a magyar protestantizmusnak eleddig legjelentősebb teológiai szakfolyóiratát, a Theológiai Szemlét. Halála után, 1941-ben a folyóirat az ORLE tulajdonából a Coetus Theologorum kezébe került. A háború végeztével — 1947-ben és 1948-ban — még két száma jelent meg „körlevél” formájában, majd megszűnt. Másik jelentős alapítása volt a Teológiai Tanulmányok c. sorozat, amelynek életében 64, halála után (Dr. Farkas Ignác szerkesztésében) még vagy tíz kötete jelent meg; máig legnagyobb protestáns teológiai sorozatunk.

Ezzel a néhány sorral nem szándékoztunk „fölmérni” alkotásait: éppen a legjelentő­sebb a mások munkájának a segítése, a tudósnevelés területén folytatott fáradozása aligha férne bele egy számunkba. (De sok értekezés, tanulmány, cikk, dolgozat elindítója, sugallója, ösztönzője volt!) Életrajzával még adósok legközelebbi tanítványai és barátai. Az alábbiakban egy kortárs hosszabb megemlékezéséből teszünk le egy részt egy szál virágként debreceni sírhalmára.
(P)

Amikor a lépés kijött, a gyülekezet apámat hívta el lelkipásztorául. Engedett a hívásnak, vonzotta őt a szülőföld határtalan szerelme. Harmadik elemista koromban meghalt édesapám, második gimnazista koromban elment édesanyám is. Négy év elemi után négy év a komáromi bencés algimnáziumban. Itt tanultam meg azt az igazságot, hogy a pápisták is emberek, magyarok. Rokoni kapcsolatok révén négy év a kecskeméti református főgimnáziumban. Azután négy év a pápai teológián. Mindkét intézetben áldott professzorok. Azután kétévi segédlelkészi szolgálat Nógrádverőcén, Oroszy Jenő tb. esperes mellett. 1914 június: Sarajevó. A verőcei dunaparti hársak és jegenyék levelei is megremegtek: itt a világháború. Bevonult kántortanítónk is. Vállaltam a hatosztályú elemi iskolát. Az ismétlősöket is. Közben élénk levelezést folytattam Nagy Ákos barátommal, ki Banyában, Kóróson volt segédlelkész édesapja m ellett. Egyre csalogatott: gyere komám Baranyába. Árvaság — barátság. Ez utóbbi úgy vonzott, mint elhajított követ a gravitáció. A dunántúli püspöktől kikértem az elbocsátó levelet, jelentkeztem Petri Elek püspöknél, aki nyomban Kiscsány-Oszróba a bevonult Csikesz Sándor gyülekezetébe helyezett, 1915 őszén. Sok sírás-rívás után búcsút vettem Nógrádverőcétől, és egy borongós délután megérkeztem.

1.

Kiscsány-Oszró! Földrajzilag egy falu, közigazgatásilag és egyházjogilag kettő, bár egy cérnaszál sem választja el a két falut egymástól. Társegyház a két falu és Besencze a filiája. Templom, paróchia, felekezeti iskola Kiscsányban, Oszróban állam iskola. Templomos nép és közügyek iránt érdeklődő. A baranyai „pógár ember”, ahogyan magukat nevezték. Kiscsányban ezeréves őslakosság,Oszró túlnyomóan bevándorolt nép, mint ahogy a kiscsányiak mondották: „gyüttment” népség. Lenézték az oszróiakat, de azt nem mondották, hanem csinálták. Naiv nép és amellett értelmes, újsá­got, könyveket olvasó. Amikor kissé jobban belenéztem az életükbe, meg kellett állapítanom azt, hogy az Ormánság népe „áldomásozó nép.” Kevés a földje. A szerzést lehetetlenné teszik a környező grófi uradalmak, a pécsi káptalan nagybirtokai. 4—6—8—12— 16 holdon gazdálkodik. A 8 holdat egy fertálynak nevezik. Így vannak fél, másfél, két fertályos gazdák. De ezek aztán gazdálkodnak. Csudákat. műveltek. Kenyérgabonát csak annyit vetettek, amennyi a házi szükséglet volt. A többin kukorica, árpa és rét. De m ég milyen rétek! Tavaszi hó olvadása után szépen, egyenletesen, dúsan beterítették istállótrágyával. Méteres széna sarjadt itt és oly sű­rűen, hogy egy tücsök képtelen volt bemenekülni, ha macska kergette. Állattenyésztő volt e nép és gazdag. Másfél fertályos gazdának az istállójában volt két igásló, két világhírű, hidegvérű, két éves csikó. Párja nyomott 12— 14 métermázsát. Hatalmasok voltak, szinte félelmetesek, mint a mozdonyok. A század elején japánok is vásárolták. Négy-hat tehén az istállóban, azután a göbék és malacok rengetege. Minden második faluban hetivásár. Pár hónapig javították selyem szénával, abrakkal jószágaikat,aztán el a vásárra. Jó nyereséggel eladták. Magyarán: kereskedtek jószágaikkal. Jó vásár után aztán áldomást ittak, a kár Etelközben, vagy Pusztaszeren. Száz nádfedeles háza, háromszáz lakosa volt Kiscsánynak, de 1918 József napján 710 szarvasmarhát hajtott k i a pásztor a közlegelőre!

Virágzó agrikultúra! Vályogból készült nádfedeles házai valának. De az istálló téglából, cseréppel födve. Cement jászol. Cement a padló. Megdöbbentem , amikor mgtudtam, hogy Kiscsányban mindössze 12 tanköteles gyermek van. Ez az „egyke” és az „egyse” világa. Nem feladatom tragikus okait kutatni. Hiszen ma már mindenki megírta és tudja. De a rettegés kegyetlen madara állandóan tépte a szülők szívét azért az egyért, aki ott járt valahol Lengyelországban, puskával a kezében és puskákkal szemben. Megrendültem a látványon, mert hiszen az én szülőföldemen hemzsegett a gyerek az iskolában, az udvarokban s magam is kilencedik gyermeke valék szüleimek. Éji órán íróasztalom mellé ültem s papírra vetettem az indulatot, a gondolatot. Ezt: 

Via Dolorosa — Baranyában 

A fiú írt,
Hála Istennek,
Apa, anya szeméből
Könnyek peregnek,
Levél jön újra,
Más az írása.
Mit hoz? ... óh, jaj,
Szíve hasadva.
Könnye kicsordul,
Két öreg ajka
Jajja siratja:
Hősi halált halt!
Lelkük panasszal kiált az égre:
Miért nincs még egy?
Miért nincs még egy?
S kies Mecseknek virágos orma
Visszhangozza fájón, vádolva:
Miért nincs még egy?
Miért nincs még egy?

Ballada, rapszódia versformában. Megküldöttem Bilkei Pap Istvánnak, aki meleg sorokat írván, leközölte a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban. „Híres egyke vers”-nek mondották az olvasók annak idején. S ma már csupán emlék Baranyából — nekem .

Csikesz Sándor 1914-ben bevonult tábori lelkésznek,kintjárt a harctereken s egy év alatta kiscsány-oszrói nép, a presbitérium „elkanászosodott.” Eljött 1915 karácsonya. Végezvén az istentisztelettel, mentem a paróchiára. A presbiterek megnyugtattak, hogy összekapcsolják a klenódiumokat s rövidesen jönnek utánam és behoznak mindent. Negyedóra is eltelt és híre- hamva sincs egyetlen presbiternek sem. Benézek a templomba. Az Úr asztala körül a presbiterek falatoznak és a kelyhekkel kocintgatnak, isznak egymás egészségére. Lángot vetettem és szóltam: Nézzék kigyeemetek, ez templom , az asztal az Úr asztala és a rajta levő kenyér és bor az Úr szent testének jegyei. Kigyeemetek szentségtörést követtek el és kocsmává züllesztették a templomot. Azonnal pakoljanak össze mindent és hozzák be a lelkészi hivatalba. Szégyenkezve sütötték le szemüket, de megszólalt a néptribun, Vas Sándor az oszrói kurátor: Ne tessék haragudni tiszteletes uram, kigyeemed. Nem követtünk el m i sem m i bűnt, csak egy kicsit elbeszélgettünk és egy kis áldomást ittunk karácsony szent ünnepének örömére. De azért nyomban összepakoltak mindent és behozták a lelkészi hivatalba. Itt meghívtam őket, a délutáni istentisztelet után, jóízű karácsonyi beszélgetésre, a megmaradt szent borral való áldomásra. Hárman jöttek el. Szivarral is megkínáltam őket. 

De aztán eltűnődtem az eseten. Ezek a szorgalmas, eszes, belterjesen gazdálkodó zseniális parasztok annyira gyermekded lelkűek, hogy ösztönösen, mintha ma is Lebédiában élnének, fehér  lovat áldoznak, eszik a húsát, isszák a vérét és jókat húznak a tömlőben kotyogó kumiszból, szentséges áldomással egymás egészségébe és a Nagyisten dicsőségére.

Év vége. Jön a számadás elkészítésének ideje. Né­zem a pénztárnaplót. Egyik tétele így szól: Egy meszelő ára 4 Korona, Baranyasellyén, a paróchia őszi meszelésére. Rendben van. A következő tétel ez: 2—2 Korona, összesen 4 Korona napidíj két presbiter számára Baranyasellyén, meszelővásárláskor. Megkérdeztem a kurátort, miért kellett Sellyére menni meszelőért, amikor ugyanolyat, ugyanannyiért lehet kapni a helybeli üzletben is. Angyali ábrázattal válaszolja: hát azért, mert ott nagyobb a választék. Rendben van, felelem , de miért kellett 2 presbiternek átmenni, még inkább, miért k ellett nekik 2—2 Korona napidíjat kifizetni? Így a meszelő belekerült 8 koronába, holott idehaza megvehettek volna ugyanazon nagyságban és minőségben 4 koronáért Gyermekded, ártatlan tekintetet vet rám a kurátor és így szól: hát azért kellett Sellyére átmenni két presbiternek, hogy az egyik a másikat ellenőrizze a vásárlásnál, meg aztán tudja kigyeemed, tiszteletes uram, megérdemel a szegény pógár ember két koronát egy kis áldomásra. Határozott gesztussal igazoltam a tételt.

Mindössze két és félévig szolgáltam Kiscsány-Oszróban és magamban ezt gondoltam : ily rövid idő alatt mit akarjak én hatezer éves tradíciókat megváltoztatni? Minden gyarlósága, bűne mellett az ormánsági nép, a kiscsány-oszrói nép egyik legkiválóbb fajtája népünknek. Egyházát, templomát kiváltképpen szerető és sehol a világon nem énekel a gyülekezet oly tele szívvel és szájjal a templomban, mint az ormánsági gyülekezetekben. Vasárnap délután végig megyek a falun. A küszöbön, a konyha küszöbén ül, vagy guggol Sári néni, a Julis néni, meg a Mari néni. Orrán pápaszem, kezében nagy könyv. Be is szólok: mit olvasgat Sári néni oly buzgón? — Hát a „Keresztyén Tanítások”-at, tiszteletes uram. És minden konyha ajtajában az anyák, a nagymamák a „Keresztyén Tanítások”-at’ olvassák vasárnap délutánonként. Ez már Csikesz Sándor magvetésének termése lehet. Oly népszerű volt Szikszay könyve a gyülekezetben, hogy nem győztem a megrendeléséket. A templom a legszebb volt az Ormánságban, szép orgonával. Ez utóbbi már szintén Csikesz Sándor buzgóságáról tett bizonyságot. És aztán a szép szólatú kiscsány-oszrói harangok! Ágyúércet harcolt ki öntésükre a hadügyminisztériumból Csikesz Sándor. Kitűnően beszélt németül és így megértették — Bécsben. Nyolc métermázsás volt a nagyharang, hat a középső és két mázsás az öcsi. Ha megszólaltak, muszáj volt ünneplőbe öltözni és templomba menni. 1918 tavaszán a két nagyot elvitték a háborúba. Egyedül hívogatta aztán, síró-rívó hangján, a kicsi az élőket és siratta a holtakat. De a vihart, a vészt, már nem tudta elűzni. Belépek a paróchiára. Ötszobás, pompás épület. A főszolgabírónak sem volt különb lakása. Csikesz Sándor tervei szerint építette az eklézsia. Büszke volt a nép nagyhírű, fiatal, legény papjára, aztán papné is jön majd a házhoz, gyerek is lesz egy, esetleg (Vas Sándor szavai: Uram bocsá) kettő. 

Érkezésem kor Mari néni fogad, Csikesz Sándor nagynénje. Aztán a család egy elszegényedett kisleány árvája, olyan pesztonka féle, a Karolin. Aztán Szuli, az orosz fogoly. Lakásul az irodát kapom. A sarokban rettenetes súlyzók. Két 25—25 kilogrammos, kettő 15— 15 kilós és kettő 10— 10 kilós. Kérdem is, mi a csudának ezek itt? Mari néni elmondja, hogy Sándor szokott velük reggelenként tornászni. Úgy hajigálja őket a levegőben, mint a gyermek a gumilabdát. Ezek a súlyzók voltak Csikesz Sándor óriási tekintélyének alapja Kiscsány-Oszróban. Mert falusi népünknek abban az időben a testi erő imponált legjobban. Ám Csikesz Sándor elméjének dinamikus súlyát csupán száz Kiscsány-Oszró tudta volna elviselni. Sokallotta a nép mind testi erejét, mind koponyájának, e remekműnek kincseit. Nagyobb helyre kell neki menni, mondogatták, éppen azért meg kell mondanom, nem szerették őt, de hallatlanul tisztelték és féltek tőle, akár az ősmagyarok a démonoktól. Éppen ezért igyekeztek „kiengesztelni”, kedves áldozatok bemutatásával, új orgonával, szép lelkészlakással, szép szólatú harangokkal. Presbiteri gyűléseken halkan beszélt, mely azonban sejttette a testi és lelki erő tudatát és fölényét. Olyan volt ilyenkor, mint az óceán szélmentes időben. De aztán olykor, mikor a szint alatt lappangó erők megmozdultak,toronymagasságú, mindent elsöprő hullámokat vetettek. Ettől tartottak a derék kiscsányi-oszróiak.
A világért meg ne haragítsuk őt, mert mindnyájunkat kihajigál a presbiteri gyűlésről, ezért aztán javaslatai simán, egyhangúlag emelkedtek határozattá. Az egyik presbiteri gyűlés történetét el kell mondanom.

A kép remek, akár Munkácsy „Ecce homo”-ja a debreceni múzeumban. Úgy történt a dolog, hogy Kiscsány-Oszróban több ezer ló, meg szarvasmarha, aztán góbék, süldőik és malacok ezrei valának. Tőlünk balra 4 kilométerre feküdt Vajszló nagyközség, jobbról Sellye nagyközség szintén 4 kilométerre. Mindkettőben hetivásár.
Kedden Vajszlóban, pénteken Sellyén. Hétfőn és csütörtökön óriási forgalom az országúton. Hétfőn Vajszló felé, csütörtökön Sellye felé. 20—30 főnyi csordában terelgették a pásztorok, hétfő lévén, Vajszló felé. De azért megkérdem a terelgető pásztort: hová, testvér e szép süldőkkel és malacokkal? Holnap hetivásár lesz Vajszlóban, oda ballagunk szép csendesen. Csütörtökön reggel álldogálok a paróchia kiskapujában. Azt látja a k é t szemem,
hogy ugyanaz a pásztor terelgeti szépen 20— 30 süldőjét Sellye felé. Meg is kérdem , no, nem sikerült a vásár Vajszlóban? Dehogynem ' feleli a pásztor. Jó nyereséggel eladta a gazdám az egészet egy tételben, s az új gazda most szépen visszairányítja az egész csordát Sellyére. Három -négy nap alatt gyarapodnak pár kilót, útközben eszegetik az eperfák gyümölcsét, meg amit az országút árkában találnak. Sellyén ismét eladja a gazdám egy tételben az egészet, nyereséggel. Így megy ez aztán tavasztól őszig, tiszteletes uram, kigyeemed. Valóban így is
történt. Sétáltatták a süldőket és a malacokat Sellyéről Vajszlóba, Vajszlóból Sellyére és mire az ősz eljött, a süldők már férfiasan röfögték, a malacok is elhagyták a visítást, mint az legényekhez illik. Így láttam én ezt Kiscsány-Oszróban.

Ennek az óriási jószágállománynak szörnyű következményei lettek. A falut úgy ellepték a legyek, mint a Szahara oázisait a sáskák. A paróchiát is. Irtottuk őket embertelenül. De ha egy milliót megöltünk, százmillió lépett a helyére. Tele volt a lakás velük, csalogatta őket a konyha jóillatú szaga. Különösen a Mari néni jajveszékelt, lévén a konyha mestere. Meg is írtam Lengyelországba: Kedves Sándor Bá­tyám! Megesznek bennünket a legyek. — Nyomban utasított: meg kell építeni a nyári konyhát az udvaron, a háztól mintegy húsz méterre. A jóillatú konyha szaga majd aztán odacsalogatja a szemtelen röpdösőket, és a paróchia légymentes lesz. Ám a nyári konyhát alkotmányosan és a törvény előírása szerint kellett építeni. Az egyik presbiteri gyűlésen tapogatóztam a lehetőségek irányában. Az egymással egyébként rendszerint ellenkező két presbitérium nyomban koalíciót alakított és egységesen tömörültek a Baksay Sándor által megfogalmazott pártba, a „Minek-a?”-pártba. Vas Sándor oszrói kurátor — hej, de értelmes, derék ember, baranyai „pógár ember” volt! — fejtette ki az igazságot: Ha fiainknak ki kell bírni a harctereken a golyók záporát, nekünk is k i kell bírnunk idehaza a legyeket, minek a nyári konyha most, a háború kellős közepén? Jelentettem a dolgot Csikesz Sándor bátyámnak, hogy a nyári konyha ügye akadozik. Rövidesen hazajött szabadságra és a presbiteri gyűlés tárgysorozatára ráírta : a nyári konyha építése. A tizenkét presbiter, a két kurátor felvonult. Szemükben élesre fent kések villogtak, baljós előjelei a "félelmetes ember” leszavazásának. Csikesz Sándor röviden kifejtette a maga igazságát: Nézzék, kigyeemetek, én Lengyelországban télen subában, a fagyon, nyáron ruhástól, felöltözve az árokban alszom és soha, soha vetett ágyban. Évenként kétszer jövök haza, hogy a saját ágyamban kinyújtózkodhassam úgy istenigazában, meg aztán végre, fél évben egyszer, jól kialudjam magam. Éppen ezért
javasolom a nyári konyha megépítését. A nagyobb nyomaték kedvéért barna szemével halk pillantást vetett a sarokban feszülten figyelő súlyzóikra, no, meg a nyitott ablakra. Önfeledten ugyanezt tette a presbitérium is. Aztán így folytatta a nagytiszteletű úr:

— Nekem itt nincs egy nyugodt percem, mert megesznek a legyek. Éppen ezért javaslatom felett elrendelem a törvény által előírt, névszerinti szavazást.". Akik javaslatomat nem fogadják el, „nem ”-mel szavazhatnak, akik elfogadják „igen”-nel. Én voltam az első szavazó. Határozottan nyilatkoztam: „Igen.”  Vas Sándor, az oszrói kurátor következett. Csavart egyet nehezen csavarható nyakán és Csikesz Sándor mozdulatlan szemmel nézett rá, akár a Buddha-szobor az előtte remegő hívőre. Ez a né­zés azt jelentette, hogy nyomban megnyílhat a föld az előtte álló hivő alatt és örökre elnyeli. Mondom , csavart egyet nehezen csavarható nyakán és dadogva, mert kissé dadogva beszélt, elrebegte: "Igen.”  Ekkor a többiek ezt gondolhatták magukban: „Ha már Ocskay is áruló lett,” mit tehetünk egyebet, valamennyien igen-nel szavaztak és ennek értelmében mondatott ki az egyhangú hatá­rozat. Jóízű beszélgetés után a gyűlés bezáratott. A presbiterek szépen elvonultak. De a nyitott ablakon keresztül behallatszott a kapunál lezajlott veszekedésük, amint egymást okolták és szidták: Miért szavaztad meg? Meg kell mondanom, azért, mert Csikesz Sándor hatalmasabb volt az egész presbitériumnál. Csikesz Sándor hangtalanul nevetett a kapunál lezajlott vita hallatán. Aztán határozottan szólt: Gyerünk ebédelni, mert kész a körmös bableves!

Általában halk hangon prédikált a templomban, de voltak villámcsapásszerű kitörései, amikor az aranymondást véste a fáradt lelkek márványtáblájára. A háború testileg is, lelkileg is kifárasztotta a népet. Két és fél évig szolgáltam Kiscsány-Oszróban, ám az igazi vendégség ötször három hétig tartott, amikor félévenként Csikesz Sándor hazajött szabadságra. Érkezése napját nem tudtuk, így senki sem várta az állomáson. Egyedül billegett és ballagott be a paróchiára. Billegett balra, billegett jobbra, akár a tengerjáró norvégok, akik csak a viharzó tengeren
éreznek szilárd talajt a lábuk alatt. De azért Csikesz Sándor határozottan ballagott haza, a paróchiára. A kapu önként kitárult előtte. Mély tisztelettel és még nagyobb félelmekkel. Mert a kapu is respektálta roppant egyéniségét, akár a kiscsányoszróiak. Ha nem tárta volna ki magát önként egész sarkáig, kitette volna magát annak a veszélynek, hogy akkorát vág vasöklével a keresztgerendára, indulatjának nagy voltában, mint ezer évvel
ezelőtti őse, Botond vezér Bizánc érckapujára, félelmetes csatabárdjával. Mert Csikesz Sándor botondi méretű volt fizikumának és erejének teljességében. Belépett a házba és úgy köszönt, mintha tegnap ment volna el hazulról. — Jó estét kívánok!. . . — Megrázta a kezemet: erőt, egészséget Elek öcsém. Aztán bement a saját szobájába, letette a bagá­zsiát, aztán megmosdott, aztán szerény vacsorát kért. Ettünk, de egy szót sem szóltunk, majd nyugovóra tért, mert hosszú volt az út Lengyelországból.
. .
Másnap reggel meghúzta az öreg harangozó, Péter bácsi, a nagy harangot és együtt mentünk be a templomba. Ő végezte el a kultszt és mindig ő, hétköznapokon és vasárnap délelőtt és délután is.Buzgósága a szolgálatban meghatott, mert mondhatta volna: eb ura fakó, én szabadságra jöttem haza, szolgáljon a segédlelkész, egyéb dolga alig van.Kijővén a templomból, letévén a palástot, megkezdődött az igazi vendégség Kiscsány-Oszróban, Csikesz Sándornál, amely vendégség a fehérasztalt illetően a Szaturnáliák dús voltával vetekedett. Mert nemcsak hivei várták , nem csak szülei, szerettei a Mari néni, meg Szuli, az orosz fogoly, de ott
nyüzsgött az udvaron jól táplált kacsák egész falkája . Az éléskamrában négy levágott, remekült kihizlalt egyenként ötvennégy kilós disznó, mert Csikesz Sándornak értelmes szakvéleménye az volt, hogy csupán a fiatal malacok tetemei a valóban ízletesek és zamatosak. Leültünk reggelizni. Mari néni az esethez méltó tálon behoz egy ropogósra sült kacsát. Szó nélkül megettük, „magyar ember evés közben nem beszél” jelszóval. Nyílik az ajtó, újabb tálon belibben egy kettévágott disznósajt, melynek ábrázatja ezer színben ragyogott, mint egy remek tengeri kagylóé. „Kóstoljuk meg”, mondja Csikesz Sándor és lekanyarít belőle egy jó darabot. Magam is kanya­rítok, de magamban azt gondoltam, hogy ezt csupán azért kell megtennem, hogy az esetleges szégyenkezéstől megőrizzem. Itt aztán lélegzettünk egy nagyot és hörpintettünk néhány kortyot a pá­rolgó teából. Rum nélkül, mert én Csikesz Sándort sohasem láttam alkoholt fogyasztani semmilyen formában sem.

De, íme, ismét nyílik az ajtó. A félhomályban úgy látszik, Mari néni egy pompás rózsacsokrot hoz be a bajvívóknak, oly pompás rózsákat, amilyenek talán csak a török császár kertjében nyílnak. Leteszi az asztal közepére, és a tükörablakokon behulló világosság fényében átváltozás történik. Nem rózsák voltak a tálon, de a remekül kihizlalt kocáknak egyik hátsó sonkája. Szé­pen ketté vágva. De ez a kettévágott sonka úgy virított, mint Gül baba piros rózsái ott fenn, a budai várban. „Együnk”, — mondja Csikesz Sándor. Két óra hosszáig tartott a reggeli. Ekkor aztán megpróbáltunk felkelni az asztaltól „nem árt egy kis mozgás” jelszóval. Délben egy órakor ebéd. Körmös bableves és túrós csusza töpörtyűvel. Este könnyű vacsora. Így ment ez ötször három héten keresztül és amikor mindent megettünk, Csikesz Sándor elköszönt: „Minden jót kívánok!” — és visszament a harctérre. Magányos ember volt, sorstársam, meleg szívvel emlékezem reája. És aztán hallgatag, legalább is Kiscsány-Oszróban kevés beszédű. Mint azok a katonák, akik igazán megjárták a harctereket. Látszott rajta, nem azért jött haza, hogy elszórakoztasson bennünket harctéri élményeivel. Aztán kevés szóval sokat mondani. Egyet, kettőt az alábbiakban feljegyzek.

Rövidesen kiderült, mindkettőnknek nemes szórakozásunk, ami sport, tudomány és művészet egyszemélyben: a sakk. Űztük is kegyetlenül. Olykor össze is vertük egymást, annyira, hogy szinte hullott a verejték homlokunkról. Az egyik játszmában erősen nyerésre állt az én kedves Sándor bátyám , meg is jegyzi: talán fel is adhatnád a partit. Én m ég egyszer belenéztem a bonyolult és éles állásba, nekifeszült idegekkel és olyan indulattal, mely a gyávát is hőssé változtatja és „Vezért” áldozok. Négy lépésben bemattoltam. Elcsudálkozó hangtalan mosollyal jegyzi meg: (mert én Csikesz Sándort hangosan nevetni sohasem hallottam): Miért is jöttem én haza Lengyelországból? — Mert tudni kell azt, a gyöngébbek kedvéért jegyzem meg, hogy a sakkjáték a legjobb barátok között is „életrehalálra” menő küzdelem . Itt nincsen se tekintély, se irgalom .

Egyik szótlan este szóba kerül „egyke”-versem , a Via dolorosa. Két barna szemével messze, a múltba néz és elmondja a következő történetet: Három éves ha lehettem, a szülői házból kimentem az utcára és betipegtem a szomszéd ház udvarára. Az elébem tárult kép így maradt meg emlékezetemben. Nyitva a konyhaajtó. A konyha közepén, szé­ken egy fiatal asszony ül. Sírdogál és fehér keszkenővel törülgeti szemeit. Körülötte vén asszonyok
nyüzsögnek. Ütik, verik, rugdossák a védtelen fiatal asszonyt, aki nem is védekezett. Szidták, gyalázták, mindennek elmondták. De a fiatalasszony csak sírdogált, fehér kendőjével törülgette két szeme könnyeit. Mást nem csinált. És én tovább mentem. Akkor nem értettem a képet, ma határozottan aláírom: angyalcsinálás. Aztán folytatta: az a szegény fiatal asszony áldott állapotban volt és akarta a gyermeket. A vén boszorkányok felhá­borodtak a merészségen. — Elhajtani, elhajtani!. . . — üvöltötték, ütötték, verték az áldozatot és győ­zött a túlerő. Kevés szó folyt aztán ajkunkról, de a lényeget pendítve, az okokról, melyekből e tragédiák kinőttek. Sorjában: gazdasági, társadalmi, erkölcsi, lelki és végül hedonisztikus, minden szépet, igazságot, egyént és népet elpusztító tragikus és balgatag komponensek. 

Sakkozás közben egyszer felüti a fejét: Meg tudnád-e mondani, Elek öcsém, mi a prédikáció? A kérdésre így válaszolok, nagy ravaszul: No, mi? Halljuk Sándor bátyám . — Ezt mondja: „A prédikáció a gyülekezeti élet vezércikke. Csupán egyszer lehet elmondani, bármily remekmű is és csak abban a pillanatban, órában, amikor a prédikátor elmondja.”

Utoljára 1934 nyarán láttam . Osztályának 30-éves találkozójára jött el. Az én osztályom a 25.-ket ünnepelte. Ő lett volna a hivatalos igehirdető és hivatott is a drága alkalomra. De betegségére való hivatkozással, lemondotta a szolgálatot. Nekem kellett és illett vállalnom. Én hirdettem az Igét. A Csikesz Sándor osztályának, az én osztályomnak, a kecskeméti gyülekezetnek és az egész világnak. Papi szokás szerint utolsónak jöttem ki a templomból. Ott áll félkörben, a templom ajtaja előtt, a két osztály. Csikesz Sándor odalép hozzám, kezét nyújtja és orcájának tiszta mosolyával szól: köszönjük az Igét, Elek öcsém! — ítéletet hirdetett: igazat mondottam , nem csak prédikáltam .

Végül mégis csak meg kell mondanom , határozottan és éles képben, kicsoda is volt ez a fizikumában és géniuszában hatalmas méretű férfi, Csikesz Sándor? Rengeteg emberrel találkoztam az életben, rengeteg vesébe volt alkalmam betekinteni. De most meg kell vallanom : a legbecsületesebb és legalázatosabb férfi, akivel valaha is találkoztam, az Csikesz Sándor volt. S megrendülve állok meg lelki nagysága előtt. 

Meghalt Nagy Imre, az Ormányság esperese. Csikesz Sándort akarták a papok esperessé választani. Érezték, hozzájuk képest óriás, éppen ezért félve tisztelték, mint a kiscsány-oszróiak. De érezték az erős kéz szükségét is. Ám ekkor a papok gyülekezetében felállt Csikesz Sándor és szólt: — Folt van az életemben. Nekem van egy törvénytelen gyermekem. Ezt töredelmesen megvallom itt, a gyülekezetben. Ha ezzel a folttal elhívnak esperesüknek, a szolgálatot vállalom. Baranyában más lett az esperes. És Kiscsány-Oszró elveszítette Csikesz Sándort. De elnyerte Debrecen.

"Ecce hom o!” És Csikesz Sándor bizonyára kegyelmet talált az Úr előtt.
És m i? Az olvasó?

Závory Elek

Forrás: 

 http://theolszemle.meot.hu/dokumentumok/lapszamok/1965.pdf