Minden családnak megvan a maga érdekes históriája. Most Légrádi Lajos tollából ismerhetnek meg egy nem mindennapi történetet. A nagy családfakutatás kutyabőrt még ha nem is hozott, egy olyan férfiú hiteles történetének megismeréséhez vezetett, akit anno egész Pest-Buda ismert és elismert. 

  Nem is olyan egyszerű megfogalmazni, miért is kötődöm egy olyan településhez, - melyet a régi szép időkben az Ormánság „fővárosaként”is emlegettek -, hisz soha nem voltam a lakosa, csupán gyerekkoromban töltöttem itt a nyarak egy részét, és télen, ha disznóvágás volt.  

Persze, ez a kötődés nem olyan erős, mint azoké az embereké, akik itt születtek és itt élték le az életüket, ám ennek ellenére bennem is kialakult.

Ennek az érzésnek a megléte két dologgal magyarázható.

Egyik ilyen, az itt töltött nyarak emléke.  Nekem, - városi gyereknek - örök életre való élményt jelentett a helybéli kölykökkel való fürdőzés a kanálisban, vagy amikor reggelente, a kanászok mellé csapódva a legelő széléig kísérhettem a disznókat egy játékostorral.

A másik dolog, - ami erősíti ezt a kötődést, az -, hogy mindkét szülőm Vajszlóban született, s itt élt 1939 -ig, amíg Pécsre nem költöztek.

Az apám szüleit nem ismertem, mert ők korán meghaltak.

Viszont, a Kostyál család története, illetve az ősök letelepedésének körülménye nem hétköznapi történet, minthogy nem egy hétköznapi személy az az ember sem, akitől a Kostyálok származtatják magukat.

Az ő élettörténete több mint érdekes.

Amikor virtuálisan „megismertem” ennek a tiszteletreméltó embernek az életét és munkásságát, egy meglepő tény is napvilágot látott, amely több leszármazottban kisebb csalódást okozott. De róla majd később, lássuk előbb az anyai nagyszüleim életének azt a részletét, amelyről hitelességgel szólhatok.

Katona István és Fekete Mária házasságából öt gyermek született. János, Gyula, Ferenc, Ilonka és Mária. Az öt gyerek tizenöt unokával örvendeztette meg az öregszülőket. Köztük volt a Feri nagybátyám egyik fia, Zoltán is, aki több cikluson keresztül volt Vajszló tanácselnöke, illetve a rendszerváltás után polgármestere.

Anyai nagyapám (1875-1959) a vasútnál, mint váltókezelő (bakter) dolgozta le az életét. Amikor a monarchia évei alatt a horvátországi Gyurgyevácra vezényelték, már három gyermekük volt. Az édesanyám, Ilonka, - aki negyedik volt a sorban -, a gyurgyeváci bakterházban született 1916 - ban. Aztán két esztendővel később, a vereséggel végződő „Nagy háború”után a család (ismét) visszakerült Vajszlóra.

Talán még annyit a Katona családról, hogy az öt gyerek közül egyik sem öregedett meg a faluban. A legidősebb fiú, János - Mohácson kötött ki, Gyula, Ilonka és Mária Pécsre költöztek. Feri nagybátyám (aki erdész volt) több helyen is lakott, halála előtt például a fiáéknál Bogádmindszenten. 

                                                      * * *

És most, ha szabad, rátétek a Kostyál familia történetére.

Az egész dolog az apám egyik unokaöccsével, Kostyál Elemérrel kezdődött. Ő is kitanulta a szabó mesterséget, s egy ideig apám műhelyébe dolgozott, de mivel nem akart a varrógép mellett megpúposodni, szakmát váltott és villanyszerelő lett. Nos, ez az Elemér (becenevén Pici bácsi) - amikor csak meglátogatott minket a Mária utcai lakásba, - mindig előhozta, hogy mi, Kostyálok, nemesi ivadék vagyunk. Komolyan hitt benne. Annyit tudott, hogy élt anno egy Kostyál Adám nevezetű híres pesti szabómester, aki valamelyik királytól nemesi rangot kapott.

Ezt a mesét már annyiszor hallottam tőle, hogy elhatároztam, utánajárok a dolognak. Beiratkoztam az Egyetemi Könyvtárba és alapos kutatásba kezdtem. Régi könyveket és iratokat nyálaztam át, jegyzeteltem, gyűjtögettem a bizonyítékokat. Ennek meg is lett az eredménye, ami nemcsak megnyugtató volt, hanem egyúttal megdöbbentő is. Utóbbinak a Pici bácsi örült a legkevésbé. Élete nagy csalódását élte meg, amikor felolvastam neki a végeredményt.

Akkor hát lássuk, hogy miről is van szó, mire jutottam?

Kostyál Ádám (1792-1863) szabómester és mecénás a felvidékről származott. A Trencsén megyei Alsó-Mosetic nevű településen élt és dolgozott, s az első „jótettét”is ott követte el. Jómódú ember lévén, 30 hold földet vásárolt, s a termelt javak értékéből iskolát építtetett a falu számára, sőt, a szegény diákoknak ingyen-tankönyvet is biztosított.

Kép: Kostyál Ádám (korabeli újságból, metszet)

1928-tól lett pesti polgár. Saját műhelyt nyitott, ahol 21 segéddel dolgoztatott. Amellett, a Pesti Magyar Színháznak is dolgozott, ő tervezte és varratta az összes jelmezt. De még ennél is többet tett.

Kép: Az első magyar historizáló kosztüm: Bartha János a Kostyál Ádám készítette Zrínyi-jelmezben, Buda 1833. Kohlmann Lipót acélmetszete

Megreformálta az elnémetesedett divatot, mert nem tetszett neki. Ezért újratervezte a régi magyaros ruhadarabokat, mint például a mente, a ködmön, a köpeny és hasonlókat, de a polgári divatot is átformálta.

A kemény, kitömött mellű, szűk férfi felsőruházat helyett, kényelmes viseletű zakót, s hozzá mellényt és nadrágot tervezett. Az általa készített öltönyök a mai napig viselhetők lennének. Továbbá, egy évszázadra megszabta a magyar ünnepi öltözetet, a díszmagyar végleges formáját. Ezeken kívül a fegyveres erők számára egyenruhákat is tervezett. Sőt! Ő varrta II. Mahmud török császár díszruháját, valamint Demitoff orosz nagyherceg huszártábornoki egyenruháját is.

A gazdag pesti polgárok és politikusok nála varrattak. De mint a színház főszabója, szintén nagy elismerésre tett szert. Sok jelmezt ingyen készített el, s amikor egy dunai árvíz tönkretette a színház ruhatárát és az általa tervezett historikus jelmezeket, azokat 21 segédjével megvarratta, s fizetséget nem kért érte.

Kutatásom során találtam egy bejegyzést, miszerint, ezért a nemes tettért kapott a királytól nemesi rangot. De, hogy ez a király I. Ferenc József volt-e, vagy az előző király I. Ferenc, (aki az unokabátyja volt) nem szólt az írás.

De van itt valami más is Kostyál Ádámról, aki azokban az időkben az ország elsőszámú szabómesterének számított. Mégpedig az, hogy a neve ellenére igaz magyar ember volt. Ennek bizonyítéka az alábbi hiteles történet, amely a műhelyében játszódott le, 1837 - ben.

Akkoriban történt, hogy lefogtak egy Lovassy László nevű hazafit, akit a társaival együtt felségárulással vádolt Bécs. Koholt vádak voltak, ám ennek ellenére, a vádat képviselő főügyész súlyos ítéletet kiszabását kérte a tisztelt bíróságtól.

 Az ügy még folyamatban volt, amikor egy szép napon, Kostyál Ádám műhelyébe belépett egy úr azzal, hogy egy öltönyt szeretne varratni. Az öreg levette a méretet, majd a tisztelt kuncsaft neve után érdeklődött, hogy azt beírja a „nagykönyvbe”.

Amikor meghallotta az illető nevét, visszakérdezett.

- Maga az a Hollóssy, aki lefogatta a Lovassyékat? - nézett rá szigorral.

- Igen, az. - jött a tömör válasz.

Erre a derék szabómester kinyitotta a műhelye ajtaját, s így szólt.

- Az úr számára - ebben a műhelyben - nem fog öltöny készülni!

Hát, ilyen ember volt ez a Kostyál Ádám…

                                              * * *

Amikor idáig jutottam az ismertetésben, Pici bácsi még boldogan mosolygott. Ám, amikor a közöltem vele a történet végét, teljesen összeomlott. Megértettem a csalódását, hiszen kb. hatvan éven keresztül abban a hiszemben élt, hogy egy nemes ember vérségi leszármazottja, ám a valóság más volt.

Igaz, hogy Kostyál Ádám kiváló ember volt. Az is igaz, hogy volt idő, amikor nála jobb szabómester nem létezett az országban. Munkájával nagy szolgálatot tett a hazának, a színháznak, a kuncsaftoknak, és az egész szakmának.  Ő volt a magyar polgári divat megteremtője.

Amellett jó szívvel és örömmel jótékonykodott.

Viszont, nem voltak egyenesági leszármazottjai!

Épp ezen okból követett el egy újabb jótettet. Huszonegy gyereket vett ki az árvaházból, azokat a nevére íratta, s becsülettel felnevelte. A fiúkból szabómestert faragott, majd szélnek eresztette őket. Ezekből a fiatal szabómesterekből legalább egy, Vajszlóban kötött ki.

Talán apám nagyapja, ha jól számoltam az időt.

Még csak annyit erről a nemes lelkű emberről. Hihetetlen, de az egykor oly jómódú pesti polgár az utolsó éveit nagy szegénységben élte le.

 Mindenét szétosztogatta.

A temetésére gyűjtést szerveztek. Sok pesti polgár és mind a négy „szabó céh” összefogott. Többszáz ember kísérte azt a hatlovas hintót, amely Kostyál Ádám koporsóját vitte a Kerepesi úti temetőbe…

                                                    * * *

Ennek az írásnak az elején az olvasható, hogy bizony nem könnyű megfogalmazni, miért is kötődöm Vajszlóhoz, mert való igaz, hogy ezt az érzést nem lehetett két mondattal elintézni.

Azt gondolom, nemcsak azért érzek egyfajta különös, furcsa kötődést ehhez a helyhez, mert a nagyszüleim itt éltek, vagy azért, mert a szüleim, valamint számos rokonom Vajszlóban született. Azért sem, hogy kölyökkoromban minden nyarat itt töltöttem és remekül éreztem magam. Sőt, még azért sem, amiért az apám oly aktívan vett részt az akkor aranykorát élő vajszlói kulturális életben, mint a színtársulat oszlopos tagja. De még azért sem, hogy az anyai nagyapám meséi szerettették meg velem nemcsak a mese hallgatását, de a mesélés örömét is.  

Én úgy hiszem és úgy is érzem, hogy ez csak mind, együtt igaz.