Isten: Lélek, szemmel nem is láthatjuk, 
De a hangját harangszóban meghalljuk; 
Nincsen mentség az oly ember számára, 
Ki szavára nem megy Isten házába!

A harangnak is van dobogó szíve, 
Hangjával van éltünk útja behintve; 
Keresztezik s temetik a hangot: 
Egyik szól még, másik már nem ad hangot.

Föld mélyéből bányásszák az anyagot 
S abból öntik az isteni harangot. 
Minden torony felmutat az egekre, 
Harangunk' is az Isten teremtette.

Sok harangnak hallottam már a szavát; 
Utat hangjuk a szívemhez is talált... 
Legszebben szól szülőföldem harangja: 
Örül velem, majd bűnömet siratja!

Ünnepnapon hívogatott hangja, 
Koporsóknál sírt a giling-galangja... 
Örült, dorgált, majd tüzet is kiáltott: 
Községünkre a toronyban vigyázott!...

Szülőföldem, arcom sohse láthatod, 
Mégis hallom a zokogó harangod!... 
Elmehetnék a világnak végére, 
Harangszavad még oda is elérne!

A zalátai templom tornyában két harang lakik:

Kisharang:
88 kg (57 cm), Weinbert Péter, Pécs. Felirata: Gegossen von Peter Weinbert in Finfkirchen 1812

Nagyharang:

245 kg (78,7 cm), Szlezák Ráfael. Felirata: Isten dicsőségére öntetett 1948 centenáriumi évben a zalátai református nőszövetség buzgóságából. / Hogy az élőket hívogassa, a halottakat megsirassa, a villámokat megtörje és hirdesse igéjüket; szolgálat a sírig, áldozat a vérig, szeretet az égig.

Forrás: Lázár Gy. Levente – Református templomok Baranyában, könyv, magánkiadás,137. o., 2011