Balogh Lajos az ország leghátrányosabb régiójában él, az ormánsági lét szeretete pedig Balogh Lajosban. Ezért foggal, körömmel ragaszkodik ahhoz a helyhez, ahol cigányként a rendszerváltás óta nem jut állandó munkához. De Lajos ötlettára kifogyhatatlan. A helyhatósági választásokon öt szavazat híján rekedt kívül a képviselő testület üléstermén, ám a kudarc nem szegte kedvét, helyi böllérekből csapatot szervezett, hízlalt malacot, malac perselyt és benevezett az ország túlsó felén megrendezett nemzetközi böllérversenyre.

Malaccal teljes (2007), magyar dokumentumfilm, 63 perc

Balogh Lajos az ország leghátrányosabb régiójában él, az ormánsági lét szeretete pedig Balogh Lajosban. Ezért foggal, körömmel ragaszkodik ahhoz a helyhez, ahol cigányként a rendszerváltás óta nem jut állandó munkához. De Lajos ötlettára kifogyhatatlan. A helyhatósági választásokon öt szavazat híján rekedt kívül a képviselő testület üléstermén, ám a kudarc nem szegte kedvét, helyi böllérekből csapatot szervezett, hízlalt malacot, malac perselyt és benevezett az ország túlsó felén megrendezett nemzetközi böllérversenyre. Egy film, melyben főszerep jut: a civil önszerveződés jelentőségének, egy vegyes etnikumú böllércsapat diadalának, és Kancsinak, a vérvörös mangalica kannak.

Interjú Kovács Kristóf rendezővel
SZERETEK A BARÁTAIMMAL LENNI, ERRŐL SZÓLNAK A FILMJEIM IS

"Az, hogy dokumentumfilmeket készít, ez egy komplex élményanyag eredménye. Ebben még a nagymamájának is volt szerepe, akit ugyan ő már nem ismert, de 18 évesen megtalálta az általa készített Super 8-as filmeket. Izgalmas adalék volt ahhoz, hogy jobban megismerje a családját. De még rengeteg minden közrejátszott abban, hogy Kovács Kristóf dokumentumfilmeket készít. A Malaccal teljes című filmje 2008-ban elnyerte a Magyar Filmszemle Legjobb rendező díját. A Besence Open bemutatója pedig az Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon volt.

Eddig három filmet készítettél. Mind a három romákról szól. Mikor kerültél velük először kapcsolatba, honnan ismered őket ilyen jól?

Négy évesen az apámhoz kerültem, aki egy pici nógrádi faluban élt. Mivel nyitott szellemben nevelt, nem volt akadálya annak, hogy rengeteg cigány barátom legyen. Megszerettem az ottani embereket, életre szóló pozitív tapasztalatokat köszönhetek nekik. A vadromantikus gyermekkori élményektől vezérelve menekülök el azóta is a komfortos városi életemből, vidékre. Így kerültem Vajszlóra, ahol Balogh Lajos családjának vendégszeretetét élvezhettem egy éven keresztül.
A család mesélt egy filmről, amiben Lajos apja szerepelt, amit még nem láttak és mondták, milyen jó lenne megnézni. Sanyi bácsi már évekkel azelőtt meghalt. Megtaláltam Kőszegi Edit és Szuhay Péter Történetek a boldogulásról című filmjét, amit levetítettünk, és mert az „Öreg Miszter” köztiszteletben álló ember volt az egész vajszlóialvég ott szorongott a televízió előtt. Meglett emberek kezdtek el zokogni, mikor meglátták Sanyi bácsit, aki az udvarán állatkertet csinált, hogy a cigánygyerekek, ne csak könyvben lássanak majmot, kígyót, pumát, tigrist. Sírtak- sírtak, egészen addig, amíg a lovat meg nem látták, akit ő Jucinak hívott. Ekkor Babi néni elkezdett éktelenül káromkodni, mert egy Juci nevű nő volt Sanyi bácsi szeretője. A lónak a család előtt más neve volt, de az öreg magában Jucinak hívta! Sanyi bácsi fia, Balogh Lajos és családja lett a második filmem, a Malaccal teljes címűnek a főszereplője. Izgalmas volt velük mozogni. Aztán belesodródtunk egy másik történetbe, amit a szomszédos Besencén forgattunk, ahol szintén beás cigányemberekkel éltünk.

A Malaccal teljes című filmben Balogh Lajos és csapata részt vesz egy nemzetközi böllérversenyen. Tőlük tudtad meg, hogy szeretnének indulni a versenyen?

Nem egészen. Óriási dilemmában vagyok, mert, ha minderről színpadon kell beszélnem a Lajtán túl, akkor az ember felvállalja azt, hogy ő filmrendezőnek gondolja magát, aki alakíthat annyit a történeten, hogy az egy kicsit izgalmasabb legyen. Viszont ezt itthon feszengve teszem meg. Az én ötletem volt, hogy egy roma csapat is vegyen részt a versenyen. Számomra az volt izgalmas, hogy mi történik, ha kavicsot dobok az állóvízbe, mihez kezd az Ormánsági Fürge Banda a hirtelen adódott lehetőséggel. Egyébként a Közalapítvány a rengeteg költség közül egyetlen számlát tudott elszámolni: a hízótápot…

De a disznótáp igazán fontossá vált, mert még a szellemes főcím is azzal készült, nem?

De. Amit a legjobban élvezek a dokumentumfilm készítésben, hogy ugyanúgy a szereplője vagyok, az én történetem is. Amikor Balogh Lajos felsorolja a böllér csapat tagjait, azt azért nem tudtuk egyben használni, mert egyszer csak odafordult hozzánk, és azt mondta, hogy „Kristófkám és a Gergőkém is csapattagok”. Somogyvári Gergő és a borotválkozó tükörben megjelenő Szepesi Dávid voltak a film operatőrei és velem együtt a csapat tagjai, akikkel észrevétlenné akartunk válni, ha bekapcsoltuk a kamerát...

Ti is a csapat tagjai voltatok, de a filmben nem szerepeltek?

Így van. Szerintem az egy másik film lehetett volna, és bénán is néz ki, ha az egyik a kamerával, a másik meg mikrofonnal és az összegabalyodó kábellel szerencsétlenkedik egy disznóólban. Fölvettük a böllérversenyt, ami épp olyan unalmas lett, mint azt gondolnád. A végtelenbe nyúlik, nem tudjuk, ki kivel van, a film szereplői meg egymás torkának esnek, mert annyira izgatottak. Akkor azt gondoltam, ha egy év múlva arról beszélgetünk, hogy mit jelentett számukra ez az egész, az sokat adhat a történethez, inzertálni lehet a versenyen készült felvételeket, ami megmentheti a film végét. Ez egy egérút volt, mindamellett érdekes kísérlet is. Mindenki elmesélte a versenyt onnan kezdve, hogy Vajszlón beültünk az autóba, egészen odáig, hogy hazaérkeztünk. A megdöbbentő az volt, hogy egy évvel később mindannyian hihetetlen részletességgel emlékeztek a történtekre. Izgalmas játék volt.
Ha az ember filmet készít, millió kétsége van afelől, hogy be tudja-e fejezni és azon túl, hogy jó-jó, én szeretem ezeket az embereket, érdekel ez bárki mást is?!

Kronológiában forgattátok a filmet?

Persze, elmentünk Mohácsra, megvettük a kismalacot, és miközben felnőtt, összeraktuk a csapatot. Végül a felcseperedett malaccal nekivágtunk az országnak, ahol a böllérversenyen a zsűrinek prezentálták, hogy mit tudnak belőle készíteni. Nagyon kedves fintora a sorsnak, hogy második helyezettek lettek. Mérhetetlenül büszke volt mindenki. Elmentünk, másnap este hazajöttünk, hullafáradtak voltunk, de megcsináltuk!

Hogy zajlott a forgatás, bevártak titeket az eseményekkel, vagy szóltak, hogy most gyertek? Hogy egyeztettétek a felvételek időpontját?

Még az elején leültünk Lajossal, aki hozott egy kalendáriumot, amiből kinéztük a disznóvásár idejét, és egy naptárat, amibe beírtuk, hogy mikor mit kell csinálni. Lajossal aztán mindig átbeszéltük, hogy mikor vágjuk a disznót, vagy mikor megyünk a varrólányhoz. Nekem például soha nem jutott volna eszembe, hogy az út előtt a polgármesterasszony búcsúztasson minket, átadja a falu zászlaját és a nyugdíjas klub énekeljen. Ezeket Lajos rakta hozzá, de tudtam, hogy jó lesz. Rá bíztam azt is, hogy ki legyen böllér.

Volt böllér egy szúrással és háromezerrel is…

Jóó! Tamás bácsi szúrt csak egyszer, de ő a szomszédban lakott, és megígértem neki, hogy csapattag lesz… A többiek mind vér profik voltak. Tamás bácsi nem, őt fúrták is intenzíven.

Tehát Lajos szervezte a dolgokat. Ti mennyire irányíthattátok az eseményeket?

Bátran irányíthattuk, mert megbíztak bennünk, ami egyben iszonyú nagy felelősség is volt, mert nyilván van egy határa annak, hogy kit mire kérsz meg. Azt mondtuk Lajosnak, hogy mielőtt bárki látná a filmet, nézze meg, és eldöntjük, hogy ez így vállalható-e vagy nem."

Források: port.hu
Ozsda Erika teljes interjúja a filmkultura.hu-n volt olvasható 2015. 02. 18-án