A Kis Újság híradásából tudta meg Farkas József szibériai rabmagyar családja, hogy él – A család pénzt és útlevelet küld, hogy hazajöhessen
1914 júniusa óta, – amikor egy szerb diák golyója megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst, – izgalmas, drámát játszik az élet. Izgalmasabbat, mint amilyet a legnagyobb író képzelő ereje teremthetne, tele fordulatokkal, megdöbbentő részletekkel, tragédiákkal. A háború már egy tucat esztendeje véget ért, de hullámai még most is itt rezegnek és emléke még mindig újabb és újabb szenzációkat vet fel.
Egy fejezetet ebből a drámából éppen most közölt a Kis Újság Réb János, Oroszországból 15 éves hadifogság után hazaérkezett magyar ember élményei nyomán.
„Tizenkettedik esztendeje már, hogy a világháború borzalmas frontjairól tépetten, rokkantan hazakerültek a családapák és az édesanyák büszkeségei. Sok családnál azonban halottak napján mécsesek gyúlnak ki egy-egy fénykép előtt, mert az, akita kép ábrázol, nem került haza a véres forgatagból, nyomtalanul eltűnt és évek óta halottként siratják…..
Több, mint 2000 magyar sínylődik még a Bajkál-tó környékén
Réb János a fogsága alatt nagy területeket járt be, egyik fogolytáborból a másikba került és hozzávetőlegesen pontos képet alkotott magának arról, hogy KeletSzibériában hány magyar hadifogoly van még. Ezek szerint Csitán 60, Stretensken 15, Nircsenszkben 15, Chabarovszkban 40, Wladivosztokban 600, Verhnyendinszkben 60, irkuckban 150, Nizsniudinszban 50, Kanskban 25, Krasznojarszkban 50, Novoszibirszben 600, Omszkban 150, Tomszkban 500, összesen 2315. Tehát a Bajkál-tó környékén még mindig több fél kétezer magyar hadifogoly van, nem szólva arról a sok tízezerről, akik Szibéria és Oroszország többi részeiben élnek.”
(Kis Újság, 1930. novemer 11.)
Réb János elbeszéléséből kiderült, hogy még ezer és ezer magyar sínylődik kint Szibériában,
olyanok, akiket már rég halottnak hittek hozzátartozóik és olyanok, akik nem a maguk jószántából hosszabbították meg keserves rabságukat. Jó magyar emberek ezek és jönnének, repülnének is haza, de csak az itthoniak segítségével tudnának visszakerülni.
Az itthoniak azonban nem is tudnak hollétükről, értesítést nem küldhetnek, levelet elvesznek útközben
és csak úgy sikerül mégis nagy nehezen üzenetet küldeniök, ha valaki közülük véletlenül hazaszabadul és itthon értesíti kint maradt társainak hozzátartozóit.
Így került haza Réb János is. Egy katonabajtársa vetődött haza, felkereste hozzátartozóit, akik útlevelet küldtek Réb számára. Réb is hozott haza ilyen üzeneteket olyan bajtársaktól, akiket itthon rég elveszettnek hittek és aki szinté semmit sem hallott övéiről másfél évtized óta. November 11-i számunkban közöltünk is néhány Szibériából hozott levelet, amelyek fogamat adhatnak az ilyen hazájától elszakadt, hazakívánkozó, magáról életjelt adni nem tudó magyar lelki kínjairól.
Az egyik levélre, amelyet Farkas József, csitai hadifogoly intézett a Baranya megyei Keszü községben halott családjához,
tegnap választ hozott a posta a Kis Újság szerkesztőségébe.
Kostyál Lajos vajszlói (Baranya megye) lakos írta a levelet, amelyet egész terjedelmében itt közlünk:
Tekintetes szerkesztőség!
Folyó évi november hó 11-i számukban közölt szibériai hadifoglyok közül a „Talán már halottnak is hittek” című levél írójának, Farkas Józsefnek családja (felesége és gyermekei) élnek Keszü községben és kérik a tekintetes szerkesztőséget, hogy a fogságból hazatért Réb János fűszeres címét megkaphassák.
Én, mint a fogságban sínylődő Farkas József veje, ezúton köszönetet mondok úgy a magam, mint a család nevében Réb Jánosnak, hogy hírt hozott az elveszettnek hitt férjről és apáról. Kérem, hogy a hadifogoly címét és fényképeit juttassa el címemre, hogy írhassunk neki és hogy az útlevelet megszerezhessük számára, ami már olyan régóta vár. Hogy haza tudjon jönni és keblére ölelhesse azokat, akiknek szeretetét oly hosszú éveken keresztül volt kénytelen nélkülözni.
Maradtam tisztelettel:
Kostyál Lajos, Baranya – Vajszló
Az üzenet tehát eljutott azokhoz, akiknek szólt. És Farkas József már nem soká fogja érezni – amit levelének tanúsága szerint most érez, hogy „nincs senkije, mert elfelejtette az egész világ.”.
Íme a Kis Újság, amikor óriási elterjedése folytán az ország legtávolabb eső sarkába is elviszi a híreket,
sok ezer kilométeren át épített hidat egymást kereső, kínlódó szívek között.
A 12 éve elmúlt világháború nyomán ránk szakadt balsorsban jóleső öröm tölt el bennünket annak tudatára, hogy idegen rabságban sínylődő véreink közül megint útnak indulhat egy a rég nem látott szülőföld felé.
Kis Újság, 1930. november 16.
