A nyársdugás már kiment a divatból

Ha még nem is éppen tavaszi a napsütés, de azért selymesen fényes és meleg is. Főként, ha az ember a sellyei utcán házfalnak támasztott háttal szemtől várja a sugarakat. Itt van a boltajtó is, fönt a tábla: Géra Nándor vegyeskereskedés. A ki-be járó vásárlók után citom, nápolyi, friss kenyér, narancs és savanyú káposzta illata árad ki a járdára. Gyerekek szaladgálnak át csapatostul az úttesten, asszonyok trécselnek a napos oldalon, autók, motorok, nehéz teherkocsik kerülgetik egymást, a benzinkútnál sort állanak, kétlovas szekér jön, hatul szalmán tévé-készülék nagy papírdobozban. A boltból fekete ruhás asszony fordul ki, hatvan év körüli, kosarában sör, konzervborsó és cigaretta.

Ráköszönök, aztán mondom neki:

– Néném, ismeri-e azt, hogy „Hipp-hopp fársáng – itt őték az ártányt...”?

– tudtam, de már elfeledtem… – Leteszi a kosarat.

– Mire emlékszik?

– A „fársángolásra”. Ez csak itt ment, Ormánságban. De minek kérdi?

Kitérek a válasz elől.

– Rég volt,

– Amikor én jártam még, bizony régen. Lánykoromban. Talán negyven esztendeje is van.

Tenyerével mutatja – mintha haját simítaná félre – miként lógott kétoldalt a kóc-haj, benne nagy, színes szalagok, arcát cikóriás papírral festette pirosra és nagyanyjának kopott-foltos, elnyűtt rokolyáját húzta fel. De voltak lányok, akik meg fiúnak öltöztek, bajuszt is ragasztotta, aztán farsang idején csapatokba verődve így vonultak fel a községben. – Énekeltek is, vidámkodtak, ha jó szívvel invitálták őket, akkor betértek a lányos házhoz, vagy legényházhoz. – Húshagyó keddet megelőző vasárnapon volt a fölvonulás és utána bál. Éjfélkor pedig lemosták a pirosítót, kormot az arcukról, eldobták a kócparókát meg a bajuszt és papírmaszkot.

– De a dal, amit az imént elkezdtünk!

Ingatja a fejét. Nem emlékezik.

A boltban most már a „fársángolás” és a nyársdugás – amely a farsang idei disznóöléssel kapcsolatos népszokás volt – a vitatott téma. A jókedvű boltos, Géra Nándort elfogja a láz, érdeklődik, ki emlékszik, ki tudja, mi volt? Ő is ormánsági, ismer itt mindenkit, apraját-nagyját. Hajdani szép arcvonásokat őrző középkorú asszonyt faggat.

– Na! Mit szoktunk csinálni farsangkor – kérdezi tőle, aztán ravaszan hunyorít hozzá. – Mondjuk bál után hajnalban? Nem emlékszel?

Az asszony csóválja a fejét.

– Nagy kópé voltál, de még most sem jön meg az eszed?

Egy cigány férfi áll a küszöbön, kezében bontott sörösüveg.

– Az én feleségem tudja a strófát!

Kiszól neki, behívja. Az asszony makacs. Rég volt, csak az első sort tudja. De ha valaki előtte elmondaná… Meg aztán gondolkodni kéne. Közben gyanúsan méreget bennünket, nem érti a kíváncsiság okát.

– Írja le, majd eszébe jut!

A boltos ceruzát, papírt ad neki. Vonakodva nyúl érte az asszony, aztán harciasan figyelmezteti.

– Jól van, leírom, de idefigyeljen Géza úr: ha nekem ebből bajom lesz… – és fenyegeti a boltost.

Le is írja, amit aztán később alkalmam volt ellenőrizni néhai Kiss Géza kákicsi lelkész még 1939-ben kiadott gyűjteményéből. Él hát a rigmus – még ha csak töredékében is, a megrágott végű tintaceruza nyomán:

És ez már fonódik, ötvöződik a nyársdugással, ami viszont még nyolc-tíz évvel ezelőtt, de később is dívott az ormánsági falvakban.

Estére hivatalos vagyok Kemsére Tömös Mihó Lászlóékhoz. Furcsán bájos község: a régi házak gyűrűt alkotnak egy hatalmas térséget közrefogva. A térről út vezet kifele, az országút, amelyet hajdanán úgynevezett „puszta-kapuval” zártak el. A kapu lécből, vagy fonott gallyakból készült, áthágta az úttestet éjszakára, s így óvták a tér füves talaján nyáron éjjel-nappal legelésző, heverésző szarvasmarhát, sertéskondát. Meg ahogy mondják, könnyebb volt megóvni az állatokat a marhatolvajoktól is, ha csak egy éjjeli baktert állítottak puskával a pusztakapu mellé.

Idős Tömös Mihó János – Laci apja – már csak legyinget a mókás, nyársdugós szokásokra.

– Még az én időmben volt, sőt, később még én is kaptam levelet a nyárson. De már a maiak nem tudják. Nem is értékelik.

Laci fia közben a másik szobából előkeríti a rigmusokat, sárgult, gyűrött irkalapok, amelyet a legények róttak tele rögtönzött versikékkel. Például:

Laci hangosan olvassa, apja meg csak restelkedve ül a kályha mellett.

Mondja, voltak egészen borsos szövegek is, nem találtak mindig megértő kedvességre. Így aztán az ajtónak támasztott nyársra nem hurka, meg kolbász került, hanem...Például a környéken élő vadászpuskával hajtotta meg a nyársdugókat, másutt meg baltával kergették a legényeket a szérűben. De erről Laci tudna inkább mesélni, aki még a hatvanas évek elején próbálta feleleveníteni a hajdani szokásokat. Nem megy. Miért nem megy?

– Azért nem, – mondja Mihó bácsi – mert a téli szokások azért voltak, hogy az unalmas esti órákat valahogy agyonüssék. A mai fiatalok nem unatkoznak. Motoroznak, némelyik autózik, városban lakik, ha meg itthon van, zsebében a rádió, vagy ha éppen jobb dolga nincs, akkor a rossebbes tévét bámulja. Ezért nincs.

Csak bál van. Az még van és azt hiszem lesz is, amíg jó táncos fiúk és ormásnági szép lányok lesznek….

Rab Ferenc

Dunántúli Napló, 1970. 02.10.