„Katedrát csak katedrára”

Beszélgetés dr. Kiss Z. Géza, az Ormánság kutatójával (1995)

Nagy örömmel kopogtattam egykori tanárom, dr. Kiss Z. Géza pécsi, Magaslati úti lakásának ajtaján, hogy bemutassam olvasóimnak az Új Dunántúli Napló honismereti rovatának állandó szerzőjét.

– Tanár úr, igaz, hogy ön nemcsak névrokona az ormánság-kutató kákicsi Kiss Gézának?

– Igen, és erre büszke vagyok. Édesapám és kákicsi Kiss Géza testvérek voltak, nagybátyám tevékenységét mindig meghatározónak tartottam. Az először 1937-ben megjelent „Ormánság a magyar néprajztudományban” kimozdíthatatlan tekintélyt biztosított számára, s egy ország figyelmét irányítottá rá a dél-baranyai tájegységre, amelynek népe a migráció révén már végérvényesen a múlté lett. Hatalmas kutató és rendszerező munkával kiváló művet hozott létre. Másik alapvető műve, az Ormánsági Szótár – amelyet szellemi hagyatékából 1952-ben szerkesztett Keresztes Kálmán, és az Akadémiai Kiadó adott ki – a tájegység bibliája, a helyi kutatás pótolhatatlan segédlete.

– Hogyan alakult az Ön pályája?

– A Veszprém megyei Nyárádon születtem Kiss Zoltán református lelkész hatodik gyermekeként. 1962-ben szereztem bölcsész-doktori címet régi alma materemben, a debreceni egyetemen. 1964-től tanítottam a pécsi tanárképző főiskolán, majd a JPTE bölcsész karán 1987-es nyugdíjba vonulásomig.

– Ön ezer szállal kötődik a honismereti mozgalomhoz.

– Ez ugyanúgy életem része, mint az oktató és kutatómunka, s ebben is mesterem, a híres történész, Szabó István útját követem. Évtizedeken át résztvevője voltam az országos honismereti akadémiának. Szerény tehetségem szerint középiskolásoknak segédkönyvet, főiskolásoknak kutatásmódszertant írtam. A Népművelési Intézettel együtt dolgozva 17 éven át szakkörvezetői tanfolyamokat vezettem, ahol több mint száz hallgató kapott a népművelési munka folytatására szóló jogosítványt. A szakköri tagokkal együttműködve valójában a tanárrá, kutatóvá válás útját egyengettük. Kapcsolatban álltunk a tudományos kutatóhelyekkel, a hallgatókkal igyekeztem minél jobban megismertetni azokat a történeti forrásokat, amelyek feltétlenül szükségesek egy-egy tanulmány, város vagy tájegység monográfiájának megírásához, de fölkészítettem őket a szakkörvezetés gyakorlati teendőire is.

– S itt értünk el a tanári pálya summázatához.

– Életem egyik meghatározó célja a tanítás volt. Katedrát csak katedrára cseréltem, míg a középiskolától eljutottam az egyetemig. Feladatokban, korszakokban, témákban nem válogattam: nem tettem soha különbséget a tanári munka kis és nagy fejezetei közt. 42 év alatt semmit sem változtam.

– És a helytörténet?

– Megközelítőleg száz helytörténeti témájú írásom jelent meg 1959 óta, vannak közöttük ormánsági témájú önálló kötetek, társszerzőként vettem részt Baja, Komló, Sásd monográfiájának megírásában, sőt a horvát nyelven megjelent drávai horvátok (Podravski hrvati) c. monográfia megírásában is. Fő kutatási területem azonban az Ormánság társadalom- és mentalitástörténete. E témakörből 1983-ban szereztem kandidátusi, 1994-ben pedig a történelemtudományok doktora címet. Negyedszázados kutatómunkám eredményeit összegzi a Régi Vajszló c. munkám. Az Akadémiai Kiadó kérésére 1986-ban a jogvédő iroda hozzájárult, hogy írásaimat Kiss Z. Géza néven szignáljam.

Dr. Vargha Dezső

Új Dunántúli Napló 1995. november 18.