Az Ormánságban lépten nyomon nem találkozunk azért emléktáblákkal mint a nagyvárosokban, de azért akadnak. Vajszlón is vannak, s az egyiknek a felállításának volt egy érdekes epizódja, amelyet Kozári Piroska írt meg egyik novellájában. 

Szakácsné Kozári Piroska: Remegtető emléktábla-avatás

Egy hajdan gazdag ormánsági falu, Vajszló, maradék hit és észhordozói, karöltve az elszármazottakkal, elhatározták, hogy emléktáblát állítanak tiszteletre méltó faluszülöttjüknek.

A levelek jöttek-mentek Magyarhonból Argentínába és vissza. A városbéliek is hajtották a dolgot, a pénz is összejött a honszeretők, hitbéliek meg elszármazottak zsebéből, így a márványtábla megrendelődött. Az Ormánysági Hagyományápoló Társaság titkára, e sorok írója kialkudta a betűvetés árát, és sűrűn zaklathatta a mestert kérdésével, hogy: „mikor fog elkészülni?”

Kép: Kozári Piroska rajza

Az évezred fordulóján, 2000. július 2-án délután fél négy órára tűzték ki az avatás időpontját.

Nem kevés izgalom futkározott az elöljárókban és a társaság tagjainak szíve körül: „Eljönnek a vendégek? Megtiszteli-e az erdélyi református püspök jelenlétével az ő kis gyülekezetüket? Az emlékműsor lebonyolításába se furalkodik valami hiba?”

Három nappal az avatás előtt elkészült a márványtábla.

A társasági titkár szemével átfutotta a szöveget, amelyben katonásan sorakoztak a szépen vésett betűk, de agya már azon motorozott, hogyan is fog történni a helyreszállítása, felhelyezése, mert hát szegényesen lapos a pénzes bugyelláris.

Várakozáson felül rendjén ment a dolog. A mester kocsijával az autóbuszhoz vitte a márványtáblát, beemelte, érkezésnél is már várta két bennszülött atyafi, és elcipelték a jelen ember szülőházhoz. A házat gyönyörűen kijavíttatta a falu elöljárósága, és kimeszelve, a házszámlábla mellett négy tiplivel várta az emléktáblát.

A titkárnak a hellyel egy kis gondja akadt. Ha a bejárat mellé helyezik a táblát, akkor az emberek azt gondolják, hogy ott kell bemenni a szülőház emlékszobájába, ami még nincs, és Isten tudja, lesz-e. Célszerűbb a házoldal közepére helyezni, mert akkor valóban jelöli a házat.

– Kár tovább töprengeni! Négy tiplit kell középre behelyezni a falba!

Nagyra kerekítették szemüket a leskelődők, amikor látták, hogy a titkár, nő létére, előveszi szatyrából a fúrót, csavarokat, kőműveskanalat és a meszelőt. Nem tudták, hogy a szülői házból hozta a mindenre való felkészülés tapasztalatát, merészségét és tudományát.

– Ejha! – néztek össze.

A szomszéd azonnal hozta a létrát, a segítők is készségesen ajánlották a házban lakó néni maradék meszét a művelethez, a homokot meg adta az út széle, hiszen a Dráva folyó homokjára települt az egész falu.

Amikor az idő délhez közeledett, helyén díszlett az emléktábla.

– Végre kész! – szusszantott nagyot a létra tetején a titkár, és boldogan szemlélgette.

A szomszéd félhangosan olvasta a táblát:

E házban született

BALÁZS DEZSŐ

lelkész

1912-1985 (Calgari, Kanada)

Az Argentinai Magyar Református Egyház megalapítója.

A nyugatra menekült magyarok támogatója,

lelki és nemzeti tudatuk fáradhatatlan ápolója

                                                                        2000 OHT

A körülállók is ugyanezt tették, aztán beküldte őket a házba kérni egy asztalterítőt, hogy letakarja.

Egy öreg nénike ment az úton. Megállt, és lassan elolvasta a táblát, majd megkérdezte:

„Nem Nagy Balázs Dezsőnek hívták a lelkész urat?”

Ebben a pillanatban mintha villám csapott volna a titkárba. Azt hitte ijedtében, hogy lefordul a létra tetejéről, de mereven tartotta magát, hogy a jelen lévők semmit ne vegyenek észre ijedelméből.

Hogyan történhetett, hogy a tábláról lemaradta jeles személyiség „NAGY családneve? Ki a hibás, a megrendelő vagy a kőfaragó? Rejtély! Mit lehet most tenni? Holnap emléktábla-avatás! – futkároztak kétségbeesetten gondolatai, keresve a megoldást.

A bámészkodók nem értették, hogy a titkár mit méricskél az asztalterítő félrehúzásával ott a név fölött. Ők csak csendben örültek, hogy holnaptól gazdagabb lesz a falujuk egy emlékhellyel.

– Uram istenem! – fohászkodott magában kétségbeesetten a titkár. – Segítsd kitalálnom a megoldást!

Már küldött is érkezett Kántor Etelkától, a falu nagyszívű, áldozatkész elöljárójától, hogy „gyerünk, Piroska, ebédelni!”. Bizony kalapált a szíve izgalmában, hogy rejteni tudja gondját. Etelka röügvest rákérdezett:

– Készen van? Sikerült? Szép az emléktábla? Akkor megérdemled a jó ebédet.

Mit mondjon? Hazudjon?

– Ma készen vagyok. Holnap majd az avatás után megmondják az emberek, tetszik vagy nem tetszik – válaszolt, és próbált oldottan nevetni.

Magában pedig azt gondolta:

– Ha ismernéd a gondomat, lenne itt ribillió! Estig ki kell találnom a hogyant, hajnalban ki kell utaznom, hogy pótoljam a családnév betűit, mert új emléktábla elkészítése lehetetlenség. Ha mind ez nem sikerül, beköszön a közéleti botrány.

Szokatlan csendben ebédeltek. Eta meg is jegyezte:

– Látom, nagyon elfáradtál. Ha hazaérsz, ne dolgozz, hanem pihenj!

Erre csak egy nagy sóhajjal lehetett válaszolni.

Másnap hajnalban a titkár a falujáró busszal megérkezett a tetthelyre. Csendes surranását a falubeliek nem is vették észre. Érthető volt, hiszen a fazekakban főtt a húsleves, készültek a húsok, mártások, és az asszonynép a sütemények rendezésével foglalatoskodott. A férfiak az aprójószágot gondozták és a ház körül rendezkedtek. A gyerekek még nyújtózkodtak, a nagylányok meg ruháik között válogattak, mibe öltözzenek a nagy ünnep alkalmából.

Rögtön a szomszédhoz ment létrát kérni. Az ajtónyitónak elhebegte a sűrű bocsánatkérését, hogy valami apróság miatt meg kell tekintenie az emléktáblát, és máris munkához látott. A késő este aranyszínű papírból kivágott négy betűt gyorsan felragasztotta a két keresztnév fölé.

Boldogan szusszantva takarta vissza a táblát. Már csak egyetlen nagy aggodalom maradt: kibírja-e, a ragasztó a harmincöt fokos hőséget? Határeset? Uram isten! Mekkora botrány lenne, ha sorban leesne a tábláról a négy aranybetű! Igaz, kipróbálta otthon márványlapon a ragasztót, de ott nem tudta produkálni a nyári délután hőségét.

– Van miért imádkoznom estig! Többek között a négy betű táblán maradásáért. Mindez nevetségesen kevés, de a gyalázathoz sok! – dünnyögte magában, amikor bement a nénikéhez a házba.

Az öreg nénike boldogan tipegett körülötte. Örült, hogy hosszan mesélhetett életéről, és férje, fia másvilágra való költözésének nyomorúságáról.

A titkár finom vendégebédjét nagy belső nyugtalanság érzése kísérte.

Végre a hosszú készülődés után elérkezett az emléktábla-avatási ünnep kezdetének időpontja.

A hangosítót már kipróbálták, az elöljárók megérkeztek, a szereplők a helyükön álltak. A vendégvárók kisorakoztak a házuk, kerítésük elé, gyűltek az emberek a kitett székeken, padokon, hogy részt vegyenek Nagy Balázs Dezső emléktáblájának felavatási ünnepén.

Boldog izgalommal várták az argentin küldöttséget, köztük Sütő Gyulát, régi papjukat, aki most Argentínában misszionárius lelkész. Aztán mindenki látni akarta Csiha Kálmán erdélyi református püspököt, aki majd áldást fog mondani! Nagy esemény ilyen embereket látni és köszönteni a hajdan gazdag, ma bizony nagyon elszegényedett falu népének!

Az izgalom csendes beszéd formájában fodrozódott a rekkenő hőségben. Az idő lassan vánszorgott előre. A szereplők, vers- és énekmondók, a polgármester, a társasági elnök izgatottan tébláboltak. Öt-, tízperces késés nem a világ! De negyedóra elteltével már fokozódott a nyugtalanság.

– Hol akadhatott el a küldöttség? Hiteles, szavatartó emberek!

Nyugalom! Bárkivel megtörténhet az akadályoztatás!

A titkár volt a legnyugtalanabb. Volt rá oka. Az a fránya négy betű! Meddig fogja bírni a júliusi perzselő napot? Lehet, hogy most, vagy még negyedóra, és egyszerűen leesnek a felragasztott aranybetűk, vagy a hőségtől az aranypapírból kivágott betűk megpöndörödve hirtelen legurulnak, nevetségessé téve a bensőséges ünnepséget? Jó! Most le van takarva a márványtábla, de ha ünnepélyesen leemelik a takarót, helyén lesz-e a négy betű, vagy kitör a botrány?

Igyekezett színlelt visszafogottsággal le-fel járkálni, bár rohanni lett volna kedve.

Még tíz perc! Csend, csak a várakozók kókadoznak. Nem juthat mindenkinek árnyékos hely! Egy asszony hirtelen észbe kapott, kihozott egy ernyőt. Néhányan követték példáját. Mindenki fülelt, nem hallatszik-e motorzúgás. A hosszú, méla csendet csak az itt-ott mocorgások színezték.

– Miért késik ennyit a küldöttség? Ez már sok! Fél óra is elmúlt! Mit tegyünk? Rövid, suttogó tanácskozás, fejek ingatása, rosszallás, de várni kell.

Már háromnegyed óra késés, és sehol a küldöttség, csak a pattanásig feszült izgalom és nyugtalanság járkál az emberekben. És ott fent az a négy aranybetű meddig fogja bírni a hőséget?

– Hallatlan! Még mindig nincs itt a püspök a küldöttséggel! Itt kókadozik a falu népe, ők meg nem jönnek. Hogy teheti meg ezt egy lelkész meg egy püspök?...Aztán a márványtáblán az a négy betű kitart-e még? – dohogott magában, kétségei között, szíve teljes rémületével a társasági titkár.

Már negyed ötre vánszorgott a végtelennek tűnő idő, amikor végső kétségbeesésében a titkár odafordult tanácsért az oldi lelkésznőhöz, Tóthné Boldizsár Margithoz.

– Mit tegyünk? El kellene kezdeni az ünnepséget! Kidőlnek a hőségtől az emberek! Nem szabad ennyi ideig várakoztatni az embereket!

A megszólított szelíden ránézett, és válaszolt:

– Tudod, mit mondott nekem az én lelki atyám a lepramissziós Dobos Károly? Mit tegyen az ember ilyen esetekben? „Legyen még türelmed öt percet várni! – ugyanis az Úristen is türelmes hozzátok.”

– Neked hiszek, igazad van – válaszolta, majd az órájára nézett, és még sebesebben folytatta a járkálást, mint tigris a ketrecében.

Tudta, aki ezt mondta, sziklaszilárd igazságot mondott, és most a csendes lelki kamrájában imádkozik, de ő akkor erre most képtelen volt a mérhetetlen kétségbeesése miatt. Úgy tűnt neki, hogy talán meg is állt az idő, olyan lassan múlt egy perc, kettő...és végre az ötödik.

Felnézett a letakart márványtáblára. Szerette volna látni, vajon a négy aranybetű helyén van-e! Intett, hogy el lehet kezdeni az ünnepséget.

A hangosítón keresztül halkan megszólalt a nemzeti himnusz előjátéka, majd felzúgott méltósággal az Istenhez szóló nemzeti könyörgés.

„Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel!”… és ebben a pillanatban tompa zajjal begördülve megállt a várva-várt vendégek autója. Mély megilletődöttséggel, lassú léptekkel, hosszú fekete palástjában megérkezett az erdélyi püspök, Csiha Kálmán, és a falu régi lelkésze, Sütő Gyula a külhoni kísérőjével. Együtt énekelték végig a falu népével a nemzeti himnuszt.

A titkár úgy érezte, összeomlik benne az Isten üzenete nyomán minden aggodalma, feszültsége. Mély szégyenérzete mögül felemelkedett belső énjében egy megmagyarázhatatlan öröm és nyugalom. Mennyire akarnok, kishitű az ember, mennyire nehezen viseli a próbatételeket! – töprengett magában.

Mellette csodálatosan pergett az ünnepség; vers, ének, köszöntések, szónoklatok, koszorúzás, de amikor Csiha Kálmán áldásra emelte kezét, akkor értette meg teljes lelki mélységében, mit is jelent az a szó, hogy „kegyelem”.

Már az alázatos ember aggatta a jelenlévők lelkére Váczi Mihály: „Nem elég” című versének szavait. Érezte, kapott egy olyan lelki érintést, ami megmagyarázhatatlan, mert nem emberi, és ajándék.

Amikor az emléktábláról lehullott a lepel, aranylón ott csillogott a „NAGY” családnév is Balázs Dezső neve felett.

Minden embernek sugárzott az arca az átélt örömtől, csak egy idős nénike jegyezte meg: kár, ogy a márványtáblán nem mindegyik betűarany.

Utóirat:

1. Sütő Gyulát a szülőfalujában a rövid látogatása alatt olyan nagy örömmel fogadták, hogy a bőröndje ottfelejtődött. Mivel még este Budapestre kellett utazniuk, célszerűbb volt félútról visszafordulni a bőröndért.

2. A titkár által előrajzolt terv hibátlan volt, a kőfaragó a szavak kiosztásánál, lefelejtette a családnevet. Pár nap alatt újat készített, és rögtön a helyére került az új márványtábla.

(Az emléktábla azóta új helyre költözött, a Széchenyi és Kossuth u. sarkán található - a szerk.)

(A novella megjelent Szakácsné Kozári Piroska Életmorzsák c. könyvében)