A napjainkban zajló franciaországi labdarúgó-világbajnokságról sokunknak akaratlanul is az 1954-es berni vb-döntő jut az eszébe, amikor egy ország bánatára kikaptunk a németektől.

Kissrác voltam, és a faluban mindenütt néprádiók bömböltek. Aki csak élt, Szepesit hallgatta. Emlékszem, először jól alakultak a dolgok, s hogy is alakulhatott volna másként – mondták a szakértők – , amikor a csoportmérkőzések során 8:3-ra vertük a németeket.

Kép: illusztráció (grund és foci)

Tehát a vb-döntő. Vasárnap délután volt, néha esett az eső, de nem számított, mert kezdetben vezettünk, aztán a németek egyenlítettek, majd győztek.

A néprádiók elhallgattak, és többek sírni kezdtek.

Aracs Laci bácsi, aki maga is futballozott korábban, s így igazi szaktekintélynek számított, Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt szidta, amiért beállította a csapatba a sérült Puskást, s ezzel előnyt adott a németeknek.

– De nekünk akkor is nyernünk kellett volna! – hangoztatták más szakértők, és Kocsist, Hidegkutit, Czibort emlegették, akik valamennyien olyan legyőzhetetlen hősnek számítottak akkoriban, mint János vitéz vagy Toldi Miklós.

A döntő után két órával harmadszor ürültek ki azok a borosüvegek, amelyeket a pincék mélyéből a győzelem méltó megünneplésére varázsoltak elő, s mostanra a mély bánat palackjaivá nemesedtek.

A döntő után három órával a faluban teljes volt a nemzeti tragédia.

Párdi Bálint találta ki, hogy ezt az elburjánzott gyászt oldandó, ismételjük meg a vb-döntőt. Mi pedig lelkesen helyeseltünk. Németeknek a Temető utcaiakat szemeltük ki, mert ők laktak a falu nyugati, azaz Németországhoz közelebbi szélén.

A dolog persze nem volt egyszerű. A Temető utcaiak először semmiképp sem akartak németek lenni. De aztán Gyevics nekik ajándékozta a húsvétra kapott bőrfociját, mi pedig ünnepélyesen megígértük, hogy öt héten át a vasárnapi nagymisén ők ministrálhatnak, s így komoly bevételhez jutnak, mert a plébános úr minden alkalommal egy-egy forintot adott a szent életű közreműködésért.

A Temető utcaiak azt is kérték, hogy a meccset az ő pályájukon játsszuk le. Ebbe erőfölényünk biztos tudatában nagyvonalúan belementünk, pedig a Temető utcaiak pályája valójában egy üres silógödör volt, az alján homokkal, amelyben nehezen érvényesült a mi magyar technikánk.

Párdi Bálint két táblát is készített. Az egyikre azt írta: németek, a másikra: magyarok.

A megismételt vb-döntő harmadik percéig nem történt semmi. Akkor viszonyt a silógödör peremén váratlanul felbukkant a falu bolondja, Söprűs Pista, a kezében – amint a neve is mutatja – hatalmas vesszősöprűvel.

Az ötödik percben a Temető utcai németek kapufát rúgtak, a hatodikban Dávid Miki fellökte Gyevicset, aki pedig Bozsikot játszott a mi magyar csapatunkban.

A hetedik percben Söprűs Pista beugrott a gödörbe, s hajszolni kezdte a Temető utcaiakat. – Német, német! Forr a véred – kiáltozta, s akik elért közülük, arra kíméletlenül rácsapott a vesszősöprűjével.

A nyolcadik percben a megismételt vb-döntő félbeszakadt. A silógödör alján csak Söprűs Pista maradt, s teli torokkal énekelte:

– Győztünk! Győztünk! Hajrá magyarok!

1998. június 18. (Csak úgy c. kötetből)