Szerző: Hantó Zsuzsa

Vannak történelmi fogalmak, amelyek jelentése egy korszakváltás során megváltozik. Ilyen szakszó a kulák is, amely orosz eredetű, jelentése ököl, nagygazda, zsugori. A szovjet hatalom számára azonban a dolgozó parasztság széles rétegének megbélyegzésére szolgált. A kulák fogalma Magyarországon 1948-tól került a kommunista pártsajtóba, és úgy vált közismertté, mint kizsákmányoló, a dolgozó nép ellensége, akit karikatúrákon nagyhasú naplopóként ábrázoltak, de megjelent pók, pióca, vámpír vagy éppen vérszívó alakjában is.

Szélesebb kontextusban olyan birtokos parasztot jelentett, aki a jelenét és jövőjét nem a termelőszövetkezetekben látta. De kik is voltak valójában az ily módon megbélyegzett kulákok? A parasztságnak az a része, amely szorgos munkával igyekezett bekapcsolódni az árutermelésbe, az így szerzett jövedelmet pedig nem felélte, hanem visszaforgatta a termelésbe, s kisbirtokát fejlesztve, újabb földeket, igavonó állatokat vásárolva, esetenként alkalmi munkaerőt alkalmazva igyekezett növelni a termelését.

1948 nyarán Sztálin Rákosihoz írott levelében arra hívta fel a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárának figyelmét, hogy a szocializmust a falvakban is fel kell építeni, ami egyet jelentett a kollektivizálással. Rákosi 1948. augusztus 20-i kecskeméti beszédében hirdette meg a szövetkezetesítést. A Sztálin levelét követő új helyzetben a Magyar Dolgozók Pártja előtt álló feladatokat a Központi Vezetőség így elemezte 1948 november 27-i ülésén: „A szocializmus építésének módjában és formájában minden nép adhat a magáéból újat és sajátosat, de az alapban, a lényegben, a döntő kérdésekben nincs külön nemzeti út. Amíg a paraszt azt látja, hogy a kulák egészen jól boldogul, addig hiányzik neki a serkentés a szövetkezésre. Ez a Szovjetunióban is így volt. De gyökerében csak úgy tudjuk elintézni, ha elvesszük a földjét, házát, gépét, és hogy mit csinálunk velük, azt még nem tudjuk, talán külön kulákfalvakat csinálunk, mint a Szovjetunióban, de azt látni kell, hogy ebből a kutyából nem lesz szalonna.”

Az átszervezés módjáról ízelítőt ad az a beszélgetés, amelyet 1920-ban H. G. Wells folytatott Sztálinnal, amikor Bertrand Russell-lel együtt ellátogatott a Szovjetunióba. Három évvel a bolsevik hatalomátvétel után az angol írókat az érdekelte, hogyan is alakult, változott ennek az országnak a gazdasága és társadalma. „Patyomkin-falvakat” hoztak létre, és ezekbe vitték el azokat a kutatókat, akik aztán „politikai utazások” címszó alatt leírták fantasztikus élményeiket arról a Szovjetunióról, ahol egészen más történt, mint amit kommunikáltak. A Wells-szel folytatott beszélgetésnek az a tanulsága, hogy a lenini úton haladó Sztálin szerint a parasztságot nehéz egy tömegben legyőzni, elemeire kell bontani. A szegényparasztság kezdetben szövetséges, a középparaszt a megtűrt társ, a kulák az ellenség, a veszély. A kulák és a középparaszt likvidálása után lehet a szegényparasztsággal megértetni a kolhozok fontosságát.


A kulákok korlátozása

1945 és 1948 között differenciálódott az agrártársadalom, az önellátásra termelő gazdák mellett megjelentek az árutermelő gazdaságok is. Sztálin levelét követően Rákosi úgy értelmezte, hogy az árutermelő gazdaságok „túlzásba vitt egyéni gazdálkodást” folytattak. A dolgozó paraszt ellentétpárjaként tüntette fel a „kulák nagygazdát”, a „kupecparasztot”, a „zsíros nagygazdát”, aki „százféle módon, kölcsönadott igával, szerszámmal vagy kölcsönadott vetőmaggal újra ki tudja uzsorázni, újra hatalma alá tudja hajtani” a dolgozó parasztságot. A kulák Rákosi értelmezésében idegen munkaerőt alkalmaz, ő nem dolgozik, csak kizsákmányol. A dolgozó parasztság – amelyet Rákosi azonosított az új gazdákkal, akik csak földet kaptak – útja a szovjet szövetkezés. A földművelésügyi kormányzatnak tehát az a feladata, hogy gépekkel, vetőmaggal, szerződési előnyökkel, adóztatási könnyítésekkel legyen a termelőszövetkezetek, a „szövetkezés” útjára lépett dolgozó parasztok segítségére. Az „agrárpolitika rendőri aprópénzre váltásának módozatairól” Kádár János a Belügyminisztérium Politikai Kollégiumának 1948. december 13-i ülésén tartott eligazítást. Úgy kell intézni a község ügyeit, hogy nyögje az egész község, de százszorosan nyögjék a falu gazdag elemei – jelentette ki Kádár János. Szerinte a kulák fogalma is rendkívül egyszerű a lenini meghatározások alapján: a kulák = kizsákmányoló. Az az értelmezés, hogy a 25 katasztrális holdnál nagyobb gazdasággal rendelkező lenne a kulák, nem pontos, mert az a kulák, aki rendszeresen bérmunkát vesz igénybe, tehát kizsákmányoló.

Származás szerint megkülönböztettek „sváb”, „magyar”, „felvidéki”, „délszláv-titóista” és „telepesből lett” kulákokat. A besorolást tovább differenciálták a foglalkozás szerinti osztályozások. A „földművelő és -bérlő” mellett megjelent a „kereskedő-kupec”, a „malmos”, a „korcsmáros”, a „gép- és kisüzem-tulajdonos kulák”, de még a „pap, csendőr, értelmiségi kulák” is. A szövetkezetesítés és a kulákok korlátozásának politikája 1949-től szervesen összekapcsolódott. A kulákok korlátozása a gazdasági és politikai élet minden területére kiterjedt.


A semlegesítéstől a felszámolásig

Gerő Ernő a központi pártiskolán 1949. szeptember 11-én az MDP agrárpolitikájáról tartott előadásában arról beszélt, hogy a „mezőgazdaság szocialista útja a kolhoz és a szovhoz”, amit a párt nyíltan hirdet. Ezért változott meg a kuláksággal szemben folytatott politika, amely 1949 előtt a semlegesítés politikája volt. A fordulat után a kulákság felszámolásának politikája jelentette a szocialista utat.
A pártbizottságoknak havonta jelentést kellett készíteniük arról, hogyan folyik az egyes területeken – falu, járás, megye – a kulákok korlátozása. Az aktuális kampányfeladatokat a központi szervek írták elő, ezért a jelentések között csak a feladatok teljesítésének sorrendjében és a kiszabott büntetések nagyságában mutatkozott különbség. Az MDP Központi Vezetősége 1950. március 22-ei ülésén megvitatta a jelentést „a párt kulákokat korlátozó politikájának végrehajtásáról”, mely szerint összefoglalóan 1949–50-ben a következő korlátozó rendszabályokat foganatosították:
* A progresszív adózás bevezetésének eredményeként 1949-ben a mezőgazdaság adóterheinek 37%-át kulákgazdaságok fizették. Míg a kulákgazdaságok egy katasztrális holdjára 200 Ft adóteher esett, a középparaszti gazdaságoknál az egy katasztrális hold földre jutó adóteher 90 Ft volt.
* A progresszív begyűjtési rendszert kiterjesztették a sertésre és a szőlőterülettel rendelkező kulákoknál a borra is.
* Az új hiteleket megszüntették, a régieket behajtották. A stabilizáció után kiadott, hosszú távra szóló 60 millió Ft hitelből egyik napról a másikra beszedtek 50 millió Ft-ot.
* A kulákgazdaságokban dolgozó munkavállalók bérét úgy rendezték, hogy központi utasítással megemelték a foglalkoztatottak bérét.
A Politikai Bizottság 1950. június 11-ei értékelése szerint a pártpolitika gyakorlati végrehajtásának eredményeképpen a kulákgazdaságok száma 1948 és 1950 márciusa között 66 ezerről 50 ezerre csökkent, ezzel párhuzamosan közel felére esett a földterületük nagysága is. A vezetők mégsem voltak elégedettek a végzett munkával, úgy gondolták, hogy a helyi párt- és állami szervek a párt parasztpolitikáját nem tudták következetesen képviselni, mert „többnyire meg sem értették, hogy ez egyik legfontosabb feladatuk […] lebecsülték az ellenséget”.

A falvak szocialista átalakítása nem jogszabályokkal, hanem a párt belső, titkosított utasításaival történt, amit a párttagság szűkebb elitrétegén kívül más nem is érthetett. Az információk szintje és mélysége különbözött. A követelményrendszer sem volt világos, csak az, hogy a „szocialista fejlődés útján kell haladni”, de a hogyan kérdését az egyes intézkedő szerveknek kellett kitalálniuk. Ezért napirenden voltak az összecsapások a párton kívüli és párttag állami hivatalnokok között, a központi és a helyi állami szervek között, az állami és a párthivatalnokok között, de még a pártapparátus tagjai között is.

A kulákság megtörése

Rendszeresen ellenőrizték a kulákok gazdaságait, és mindig találtak pénz- és/vagy börtönbüntetést követelő „kihágást”. A kihágási bűntettekkel a Belügyminisztérium két osztálya, a közrendészeti főosztály és a helyi tanácsok főosztálya foglalkozott, az utóbbi speciálisan a kulákok által elkövetett kihágási bűntettekkel. Egymástól függetlenül nyomoztak a „tanácsok vonalán” és a „rendőrség vonalán” is, jelentéseiket a helyi tanácsok főosztályára kellett küldeniük. A rendőrség 1951-ben 41 234 kulákot büntetett meg, 1952-ben 25 237 főt. A kulákok többségét pénzbírságra ítélték, elzárásra 1951-ben 194 főt, 1952-ben 343 főt. A tanácsok által megbüntetett kulákok száma 1951-ben 45 855 fő volt, 1952-ben 57 606. Közülük 1951-ben 365 főt, 1952-ben pedig 1967 főt elzárásbüntetésre ítéltek. Meg kell jegyezni, hogy 1952. július15-től a kihágási ügyek elbírálásának jelentős része a rendőrségtől a tanácsi kihágási bírók hatáskörébe került, ezért csökkent a „rendőrség vonalán” és növekedett a „tanácsok vonalán” büntetett kulákok száma.

1951–52-ben „rendőri vonalon” 61 219 kisparasztot és 50 298 középparasztot büntettek többnyire jelentős pénzbüntetésre. Ehhez képest a megbüntetett kulákok száma rendkívül magas, hiszen – a jelentés írói szerint – „a dolgozó parasztokhoz viszonyítva a kulákok száma elenyésző. Ebből következik, hogy a rendőri büntetőbírók fokozottabb mértékben igyekeztek felhasználni a kihágási bíráskodást a kulákok elleni harc eszközeként […] Ugyanezen időszak alatt tanácsi vonalon 77 460 kisparaszt és 80 080 középparaszt megbüntetésére került sor. E számadatok szintén arra mutatnak, hogy a tanácsi kihágási bírók is igyekeztek Pártunk parasztpolitikájának szem előtt tartásával érvényt szerezni annak, hogy bíráskodásukat az osztályharc eszközeként használva a kulákok gazdasági téren történő korlátozásának középpontjába állítsák.”
1951-ben 87 089 kulákot büntettek (ez a szám nem tartalmazza az elzárásbüntetésre ítélt 537 főt), a gazdaságok száma 56 500 volt. 1952-ben 82 843 kulákot büntettek (ez a szám sem tartalmazza a 2332 elzárásbüntetésre ítéltet), a gazdaságok száma 40 300 volt.

A jelentésküldők szerint a „rendőrség vonalán” a rendőrségi kihágási bírók 1951-ben legtöbbször, 26 403 esetben „tűzrendészeti kihágásokért” büntettek, ami a padlástér rendezetlenségét, a szikracsapók és az előírt mennyiségű homok hiányát, valamint víztárolási hiányosságokat takart. A közlekedési kihágások száma 9497 volt. Ezek a szekerek „helytelen megrakását”, a lámpák hiányát vagy akármit jelenthettek, ugyanis a periratokból nem derül ki, hogyan kellett volna „helyesen” megrakni a szekeret, valóban hiányzott-e a lámpa, és a tettenéréskor szükség volt-e a lámpára.

A bejelentési kihágást elkövetők száma 1044, ami azt mutatja, hogy nem ítélték elegendőnek a feljelentések számát, miközben 56 500 kulákgazdaságra 48 909 feljelentés jutott 1951-ben, 1952-ben a 40 300 gazdaságra 30 699. Érdemes megemlíteni, hogy a bejelentési kihágás nem szerepelt a tanácsi vonalon elkövetett kihágási cselekmények között. 1951-ben 52 803, 1952-ben 64 536 feljelentés érkezett a tanácsokhoz a kulákok ellen.

köztisztasági kihágás is többféle lehetett: nem kövezték ki a házhoz vezető utat, és az ellenőrző elvtársak bokáig süllyedtek a sárba, vagy a kút és a pöcegödör távolságát nem megfelelőnek ítélték stb. A sajtórendészeti kihágás azt jelentette, hogy nem rendelték meg a Szabad Népet, pedig az volt a párt hivatalos lapja. Az erdei kihágás azt takarta, hogy az erdőben begyűjtötték a rőzsét, és fűtésre használták, leszedték az erdei gyümölcsöt, és hasznosították a mézet is anélkül, hogy abból beadási kötelezettségüket teljesítették volna. Közrendészeti kihágás volt például az, hogy a padlás és az egyéb terménytárolók távolsága a lakóháztól nem felelt meg az építésrendészeti előírásoknak.

A tanácsi kihágási bírók mindkét évben a „tervgazdálkodás ellen elkövetett kihágásokat” büntették a legnagyobb számban. A mezőgazdasági munkavégzéshez kapcsolódtak e kihágások. A vetést és a betakarítást nem végezték el a tanácsok által „előírt” időre, nem tartották be a mélyszántás számára „előírt” centimétert, kevesebb gyümölcs termett a fákon, mint amennyit a tervgazdaság „előírt” stb. Élelmiszer-hamisítási kihágást az követett el, aki konkolyt kevert a gabona közé, a tejhez vizet öntött a cselekményt megállapítók szerint. A vétségek elkövetését nem kellett bizonyítani.

A kihágási bűntettek osztályozása szakszerűtlen, keverednek a gazdasági és politikai szempontok, a megnevezések nem világosak, de a céljuk nem is az volt, hogy a megbüntetettek tisztában legyenek „kihágásaikkal”, hanem a rettegés és a félelem tartóssá tétele. A kihágási cselekmények ezért sokfélék, homályosak, hogy többféleképpen lehessen értelmezni. A pártapparátus akkor végzett jó munkát, akkor számíthatott felettesei elismerésére, ha a büntetések nagy számával igazolni tudta, hogy az osztályharc minden településen fokozódott.
1953-ban Nagy Imre amnesztiarendelete több mint hatszázezer ember kihágási büntetését oldotta fel.

A kulákok likvidálásának korszaka

A likvidálás, azaz a fizikai megsemmisítés politikáját Gerő Ernő 1952 júliusában hirdette meg „ugrásként, minőségi változásként”. 1952. július 10-én Hegedűs Andráshoz írott „szigorúan bizalmas” feljegyzésében bírálta a mezőgazdasági osztály előterjesztését, amely a kulákkérdésben a kiszorítás és a fokozatosság politikáját kívánta a Politikai Vizottság elé terjeszteni. A tervezet megfogalmazói úgy látták, hogy nem lehet a kollektivizálás 1948 novemberétől megfogalmazott ütemét tartani, mert az a „munkás–paraszt szövetség meglazulásával járna”. Visszaesne a mezőgazdasági termelés, különösen az állattenyésztés. Az előterjesztők szerint azt az időpontot, amikorra a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok birtokolnák a szántóterület 2/3-át, 1953-ról 1954-re kellene halasztani, a kollektivizálás teljes befejezését pedig 1955-ről 1956-ra.

A kollektivizálás ütemváltozásával együtt kell változnia a kulákpolitikának is. Amíg nem elég erős a szocialista szektor – nemcsak a szántóterület nagyságát, hanem az árutermelésben való részesedését tekintve is –, csak fokozatosan lehet meghirdetni a kuláklikvidálás politikáját.
A mezőgazdasági osztály Gerő utasítására újragondolta és -írta a teendőket 1952. augusztus 4-ei keltezéssel. Az útmutatások alapján konkrét lépésekre lebontva fogalmazták meg a likvidálás politikájára való áttérést. Az első lépés a kulákság természetbeni és pénzbeli hátralékainak megfizettetése volt, ami a termelés technikai bázisától történő megfosztásukat jelentette. Amennyiben az összes termény és állat sem fedezte a beszolgáltatandó mennyiséget, a hiányzó részt készpénzben kellett befizetni, mégpedig szabad piaci áron.

A második lépés a földtől történő megfosztás volt, amikor termelőeszközök hiányában a kulákok kénytelenek voltak földjeiket felajánlani az államnak. Harmadik lépésként eltávolították őket a mezőgazdasági szektorból. A termelőeszközeiktől és földjüktől megfosztott kulákok korlátozott számban elhelyezkedhettek az állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben és fontosabb ipari üzemekben viszont nem. Építkezéseknél és útépítésnél lehetett őket alkalmi munkásként foglalkoztatni. 1953-ban már az állami gazdaságokból is kitiltották őket.

Kuláklisták

Házi Árpád belügyminiszter 1952. október 11-i szigorúan bizalmas leiratában – „valamennyi megyei és a budapesti városi tanács vb elnökének székhelyén” – rendelte el a kuláklisták felülvizsgálatát, hogy a kizsákmányolókról, a falvak szocialista átalakítását akadályozó ellenségről végleges jegyzék készüljön, „oly módon, hogy a kulákok, falusi tőkések legszámosabb képviselői valóban rákerüljenek az új listára, és így velük szemben a korlátozó rendszabályok minden esetben alkalmazhatók legyenek”.

A felülvizsgálat alapelve az volt, hogy a meglévő kuláklista legyen a vizsgálat alapja. A községek többségében nem volt ilyen lista, a kulákokat a kataszteri birtokíveken, valamint a gazdalajstromokon a „K” betű jelezte, külön összesítés nem készült, az összeállításhoz korábban sem a párt-, sem a tanácsi szervek nem adtak szempontokat.

Az adóhatóság számára készült egy pontos meghatározás, ami megegyezett az 1949. évi népszámlálás „kulák kategória” fogalmával. Az 1949-es népszámláláskor kulák kategóriába sorolták azokat a gazdálkodókat,
* akik 25 kh-nál nagyobb területen gazdálkodtak vagy jövedelmük meghaladta a 350 aranykorona értéket,
* akik 25 kh-nál kisebb területen gazdálkodtak, de gazdaságuk egy része szőlő, kert vagy gyümölcsös volt, mert ezeket a területeket ötszörös szorzóval vették számításba,
* a 25 kh-nál nagyobb területtel rendelkező nem mezőgazdasági foglalkozású lakosokat akkor is, ha földterületük egészét vagy egy részét bérbe adták.

Később a „kulák” fogalom minőségi változáson ment keresztül anélkül, hogy ezt valaha rögzítették volna vagy az érintettek számára egyértelmű lett volna. Az egyes falvakra kirótt kötelezettségek elosztásakor derült ki az érintettek számára a kulákká minősítés ténye. Voltak falvak, ahol összeállították a kulákok névjegyzékét, de a „lista” szóval először az ÁVH helyzetjelentéseiben találkozhatunk az 1952-es évet megelőzően. Azokat a vezetőket (tanácsi és pártvezetőket), akik nem találták a listát, amikor a beszolgáltatási kötelezettséget ki kellett róni az egyes gazdálkodókra, egyszerűen „kulákbérenceknek” nyilvánították.

A listák összeállítása 1952 októberétől új feladat elé állította a tanácsokat. A meglévő gazdalajstromok és pénzügyi okmányok alkották a felülvizsgálat adatbázisát. A helyi tanácsok elnökei a felülvizsgálati szempontokat október 25-én kapták meg. Egy hónap sem állt rendelkezésre ahhoz, hogy a gazdalajstromokat és a Csehszlovákiából és Jugoszláviából áttelepítettek 1948. január 1-je előtti vagyoni helyzetét igazoló okmányokat begyűjtsék. Ilyen rövid idő alatt visszaküldött iratok hiányában csak szóbeli tájékoztatás alapján dönthettek.

Az 1952. évi 2. számú törvényerejű rendelet fogalmazta meg a felülvizsgálati irányelveket, melyekhez kiegészítéseket fűztek. Ezek szerint kulák az,
* akinek a tulajdonában (bérletében, haszonbérletében) lévő földterület – a kertet, gyümölcsöst négyszeres, a szőlőt ötszörös területtel számítva – a 25 katasztrális holdat, a kataszteri tiszta jövedelme a 350 aranykoronát eléri vagy meghaladja,
* akinek cséplőgépe, elemi vagy gépi erővel hajtott munkagéppel rendelkező ipari üzeme volt vagy van, aki kereskedelmi vagy vendéglátóipari tevékenységet folytatott vagy folytat, ha a gazdaságához tartozó terület tiszta jövedelme a 100 aranykoronát eléri vagy meghaladja,
* aki 1949-ben mezőgazdasági fejlesztési járadékot fizetett.

A 2. sz. tvr-ben rögzített 3 irányelvtől „lefelé” és „felfelé” el lehetett térni, a leirat szerint a fő szempont a kizsákmányoló tevékenység léte vagy hiánya volt. „Lefelé” akkor lehetett eltérni, amikor bár kisebb volt a földterület nagysága vagy aranykorona értéke, de alkalmazottat/alkalmazottakat tartott vagy 1952–53-ban, a felülvizsgálat időpontjában is tart a gazdálkodó. „Felfelé” akkor lehetett eltérni, ha a földterület nagysága nagyobb volt ugyan 25 kh-nál vagy aranykorona értéke 350 AK-nál, de a gazda sosem tartott alkalmazottat, földjét ő és családja művelte.

Fel kellett venni a listára azokat is, akik a fenti kritériumok bármelyikének megfeleltek, de időközben településüket elhagyták vagy kitelepítették őket. A hatóságok a hortobágyi, nagykunsági és a hajdúsági munkatáborokba hurcolást „áttelepítésként” tartották nyilván, vagy lakhelynek a „Hortobágy”-ot jelölték meg. A vizsgálatot 1952. november 20-ig be kellett fejezni, és december 31-re tervezték az országos összesítő statisztikák s az összefoglaló jelentés elkészítését.

A szoros határidő a körültekintő munkát lehetetlenné tette. Naponként kellett jelenteni a felülvizsgálatok eredményeit a helyi és az országos szerveknek. A felülvizsgálat lebonyolítását a Belügyminisztérium helyi tanácsok főosztálya irányította, és az ellenőrzést a főosztályhoz tartozó koordinációs osztály mezőgazdasági csoportja végezte Rapp János vezetésével. Az országos végrehajtási tapasztalatokról írt jelentésekben az ellenőrzők felhívták a végrehajtók figyelmét arra, hogy nem az osztályidegenek listájának összeállítását rendelték el, hanem „a földtulajdonnal vagy azzal is rendelkező kizsákmányolók, kulákok listájának felülvizsgálatát”. Mégis a másik álláspont győzött, mely szerint a falvak szocialista átalakítását akadályozó „ellenség” listáját kell elkészíteni, azaz nemcsak a földtulajdonosok, hanem minden tulajdonnal rendelkező lakos, a malom-, cséplőgép-, üzlet- és kisüzem-tulajdonosok, az „osztályidegenek” listáját.

Az 1953. februári állapot szerint 71 603 fő szerepelt a kulákgazdaságok számának és területének változásairól készített kimutatásban. Az 1953. évi gazdalajstrom 38 090 kuláknak minősülő gazdát tartott nyilván. A két nyilvántartás közötti különbség 33 513 fő a Belügyminisztérium jegyzéke javára. Összeírták az egykori kistulajdonosokat és leszármazottaikat, az egyszerűség kedvéért a kuláklistán. A „kimutatásban” megkülönböztették az 1952. évi 2. sz. törvény szerint kuláknak minősülőket és az e törvény szerint kuláknak nem minősülőket, akiket a listára mégis felvettek. E két fő csoport szerepelt a Belügyminisztérium kulákjegyzékén. Az 1952. évi 2. sz. tvr. szerint kuláknak minősülőknek négy kategóriáját különböztették meg:
* a 25 kh-on felüli területtel rendelkezők száma 13 447
* a 25 kh-on aluli területtel rendelkezők száma 28 752
* a földnélküliek száma, akik földjeiket felajánlották, 14 884
* a földnélküliek száma, akik földjét elkobozták, 2126
Összesen 59 229 fő.

Az 1952. évi 2. sz. törvény szerint kuláknak nem minősülő, de a kuláklistára mégis felvett személyek következő kategóriáit különböztették meg.:
* gazdaság nagysága szerint dolgozó parasztok száma 4733
* ügyvéd, jegyző, pap, tanító, egyéb értelmiségi, aki jelenleg földdel rendelkezik, 391
* ügyvéd, jegyző, pap, tanító, egyéb értelmiségi, aki jelenleg földdel nem rendelkezik, 1020
* kereskedő, iparos stb., aki jelenleg földdel rendelkezik, 1857
* kereskedő, iparos stb., aki jelenleg földdel nem rendelkezik, 1379
* egyéb kategóriába sorolt, aki jelenleg földdel rendelkezik, 516
* egyéb kategóriába sorolt, aki jelenleg földdel nem rendelkezik, 2478
Összesen 12 374 fő, akik a törvény szerint sem minősültek kuláknak.

Az 1953-as amnesztia és a kuláklisták „megszüntetése”

Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után a Szovjetunióban politikai és személyi változás történt, a magyarországi változások a sztálini politika korrekciós kísérletéből indultak ki. A változtatások végleges irányvonalát 1953. június 13–16. között Moszkvában, a szovjet pártelnökség és a magyar pártvezetés tagjaiból álló delegáció tárgyalásain alakították ki. A magyar belpolitika „új szakasza”, Nagy Imre első miniszterelnöksége moszkvai döntés eredménye, a szövetségesek belső ügyeibe a szovjet vezetés közvetlenül beavatkozott az akkori „kézi vezérlésű módszernek” megfelelően.

1953 júniusában elkészült a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének határozata a párt politikai irányvonalában és gyakorlati munkájában elkövetett hibákról s az ezek kijavításával kapcsolatos feladatokról: „Súlyos hibák történtek a kulákság korlátozása terén is. A korlátozás politikáját gyakorlatilag mindinkább a felszámolás politikája váltotta fel. Ez kifejezésre jutott abban, hogy a kulákok összes földterülete az utóbbi öt év folyamán az eredetinek mintegy 30 százalékára zsugorodott. […] A kulákság korlátozásának és elszigetelésének politikáját folytatva, meg kell szüntetni a kulákok zaklatását. Ennek érdekében meg kell szüntetni a kuláklistát is. Az új begyűjtési rendszerben csökkenteni kell a kulákgazdaságok beadási kötelezettségét, s hasonlóképpen adózási terhelését is. Az ily módon, a tényleges teherbíró képességnek megfelelően megállapított kötelezettségek teljesítését azonban feltétlenül és maradéktalanul meg kell követelni.”

Az agrártársadalom összetartóereje a föld- és eszköztulajdonnal rendelkező gazdálkodó, aki települése közügyeiért is felelősséget vállal. A kulákok likvidálásával és a kollektivizálással a hatalom célja a települések hagyományos gazdasági, etnikai, közösségi és kulturális egyensúlyának megbontása volt. Ha a közösséget szétrombolják, akkor az összetartóerőt, a kovászt szüntetik meg, s ezután szinte bármit lehet az emberekkel tenni. Nagyon fontos volt, hogy vállalkozó szellem helyett bérmunkástudatot generáljanak. Megszüntessék az emberi tartást, a civil kurázsit. A magyar társadalom a terror ellenére sem tudott e céllal azonosulni, s szabadságigénye vezetett az 1956-os forradalomhoz.

Az 1956-os forradalom leverése után Kádárék azt akarták elhitetni a világgal, hogy a forradalmat „ellenséges”, „osztályidegen”, „reakciós elemek”, amerikai bérencek robbantották ki, egykori horthysta tisztek vezetésével. Az állambiztonsági szervek (1956–1962 között a BM II. politikai nyomozó főosztálya, 1962–1990 között a BM III. állambiztonsági főcsoportfőnöksége) „antidemokratikus személyek ellenőrzése” elnevezésű országos akciót indítottak. Az akció keretében az objektumdossziék alapján készített listákat összevetették az 1930-as évek összeírásainak adataival, mint például Gazdacímtár, igazolt nemesek, tőkések, ipari üzemek tulajdonosai stb. Az 1930-as években készült adatbázisok szolgáltatták az 1945 előtti vagyoni helyzet nevek szerinti kimutatását, és ezt egészítették ki az 1944 augusztusától készített listák adataival.

Az elvégzendő feladatot 5 pontban rögzítették. Igazolható adatokkal fel kellett tüntetni, hogy a vizsgált személynek mennyi földje volt, hány alkalmazottat tartott, milyen egyéb vagyonnal rendelkezett a „felszabadulás előtt”, milyen pártnak vagy szervezetnek volt a tagja a „felszabadulás előtt”, volt-e büntetve a „felszabadulás után”, mikor, miért, mennyire, tevékenysége az „ellenforradalom alatt”, tevékenysége a „felszabadulás után”, valamint 1956 és 1968 között.

A kuláklistákat 1953-ban Nagy Imre utasítására a Belügyminisztérium begyűjtötte és titkosította, de nem semmisítette meg az amnesztiarendelet előírása ellenére. Korabeli megfogalmazás szerint „nem lehetett elhinni a leírt szavukat sem”. Így ezek a listák az „antidemokratikus személyek ellenőrzése” kapcsán előkerültek „földbirtokosok” címszó alatt. A listán szereplők egy része hosszabb-rövidebb börtönbüntetést kapott vagy internálták, bár az internálás intézményét Gerő Ernő 1953-ban megszüntette, ezért elnevezése „közbiztonsági őrizet” lett. Többeket az egykori kuláklistán szereplők közül rendőrhatósági felügyelet alá vagy operatív nyilvántartásba helyeztek, többnyire halálukig.

A nyílt terrort a mindennapos fenyegetés váltotta fel. Erről az állapotról írt egy először 1956-ban szabadult siklósi ügyvéd, dr. Vörös István, aki 1950-től munka- és internálótáborokban élt, apját 1919-ben az utcán meggyilkolták. „Első utam Édesapám sírjához vezetett a temetőbe. Ott elmondtam neki, hogy az én életemben sem lettek a kommunisták jobbak, mint akkor voltak. Hazudni, bebörtönözni és gyilkolni tudnak. Ezután elkezdődött az életnek az a formája, amikor a kommunisták figyelik minden lépését és cselekedetét az általuk addig is üldözött személynek.” Vörös Istvánt 1958-ban ismét bebörtönözték.

Az  írás közlése Hantó Zsuzsa hozzájárulásával készült.