„Ma egy Baranya megyei magyar földműves volt nálam. Csak gondod meg! Azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy engem láthasson. Látott, megnézett és azzal elégülten visszautazott. Van valami megindító a magyar nép e kegyeletében. Annyival inkább, mert csak olyan keveset tehettem érte a sokból, mit tenni kívántam. És mégis oly hálás e kevésért is.”
A fenti sorokat Kossuth Lajos írta Béni Izsák Ferencről, aki a dél-baranyai Vörösmartról zarándokolt el Turinba 1885-ben, s ráadásul márciusban, amikor a parasztemberek inkább már tetszeni és vetni szoktak.
Béni Izsák Ferenc azért útra kelt.
Mintha ma korábban halnának az illúziók.
Mintha önbecsülésünket szétforgácsolták volna az ostoba indulatok.
Pedig 1885-ben már messzebb volt a forradalom. Petőfi halott, a rebellisek akkurátusan kivégezve. A csontokon fű nőtt, a felserdült árvák unokákat neveltek, miközben a kiegyezés utáni boldog békeévek langyban hízott az ország.
Béni Izsák Ferenc meg egyetlen pillanatért átkutyagolta a kacagányos monarchiát.
Muszáj szeretni a parasztembereket. Az ártatlanokat, akiket csak forgatott a történelem, s akik oly hálásak,”e kevésért is ...”.
Pedig a dicsőség zászlajához legfeljebb csak nyelet faragtak.
Indulni kéne tán mégis Kossuthért.
1992. március 12.
Bencze János
/Csak úgy c. kötetből/
(Bencze János: vajszlói születésű író, újságíró, publicista)
