Sztárai Mihály a 16. században élt. A magyarországi reformáció kiemelkedő prédikátoregyéniségeként hirdette az evangélium üzenetét. A ferencesrendi szerzetesből protestáns lelkésszé lett Sztárai kötelességének tekintette, hogy Dél-Dunántúl (a törökök által megszállt) területén minél több emberhez elvigye az örömhírt. 120 gyülekezetet hozott létre. Küldetését akár az élete kockáztatása árán is vállalta a mohácsi csata utáni korántsem nyugodt és békés politikai-társadalmi viszonyok közepette. Foglalkozott az oktatás és a tudományok helyzetével is. A fennmaradt írások szerint a szókimondó, bátor Sztárai kitűnően szónokolt és pompás humora volt. Az irodalomtörténet is számon tartja, méltatja életművét: korának kiemelkedő drámaírója volt, verseket írt, zsoltárokat fordított, illetve – zeneértő lévén – dallamokat is komponált a zsoltárszövegekhez. Kiválóan játszott hegedűn és lanton.
Sztárai Mihály (Drávasztára, ? – 1575 Pápa) reformátor. A Ferenc-rendbe lépvén, Padovában fejezte be tanulmányait, hol magisteri címet szerzett. Alighanem mindjárt ezután a reformációhoz csatlakozván, 1544 tavaszától Laskón működött s hét év alatt folytonos küzdelemmel, sőt élete gyakori veszélyeztetésével 120 prot. egyházat alapított Baranyában és Szlavóniában. Ekkor már esperesi hivatalt is viselt, és viselte azt új egyházaiban: egy ismeretlenben és a tolnaiban is, hova 1553-ban ment át. Ez idő tájt kezdődött a harca a helvét irányhoz szítókkal. 1558-ban visszatért Laskóra, ahonnan pár évvel később alkalmasint Gyulára ment s ott működött 1564-ig, amely év decemberében Sárospatakon foglalt el lelkészi állást, s ott a Perényi Gábor és Alaghy János birtokain megmaradt csekély számú lutheránus lelkész által alakított egyházmegyében az esperesi tisztet vitte. Innen 1567 őszén távozott, valószínűleg közvetlenül Pápára, ahonnan 1570-ben Sopronba hívták, de nem ment el, viszont 1574 tavaszán, amidőn meg ő ajánlkozott oda magyar prédikátornak, mást választottak meg.
Reformátorkodása mellett irodalmi munkálkodásával szerzett nagy érdemeket. A magyar drámaírás terén kifejtett alapvető működése kiváló helyet biztosít neki az irodalomtörténetben. – Ily irányú művei közül kettő maradt fenn, melyek latin címűek ugyan, de magyar nyelvűek: Comoedia de matrimonio sacerdotum (Krakkó, 1550., töredéke van meg) és Comoedia lepidissima de sacerdotio… Az igaz papságnak tüköre… (Magyaróvár, 1559., de még 1553-ból való). Igen sok verses műve is van, mindannyi magyarul; a fennmaradottak közülük egy csomó zsoltár-átdolgozáson és néhány éneken kívül: Az istenfélő Eleazár papról és az kegyetlen Antiochus királyról való história (először a Hofgref-féle →énekeskönyvben 1546-ból való), Ákháb király hitetlenségéről és Illyés prófétának megfeddéséről való szép história (Debrecen, 1574., de még 1549-ben írta s már az 1552 után hamar kiadott Hofgref-féle énekeskönyvben, később pedig többször is megjelent). Az Holofernes és Judit asszony históriája (először a Hofgref-féle énekeskönyvben, azután másutt is, 1552-ben írta), Historia de vita beati Athanasii (Debrecen, év n., 1557-ben írta), Historia Crammerus Tamás érseknek az igaz hitben való állhatatosságáról (Debrecen, 1582.. írta 1560-ban). Mindeme nagyobb s a többi kisebb szépirodalmi munkákat →Szilády Áron a Régi Magyar Költők Tára V. kötetébe (1886.) gyűjtötte össze. Szenczi Molnár Albert följegyezte róla, hogy postillákat is írt s a szentségek kiszolgáltatásának formáját szintén egybeállította, de arról nem tesz említést, hogy ki is nyomatta volna. Polémiát folytatott Melius Péterrel, ki „A halál könyvé”-ben és még más művében is foglalkozott vele.
Irodalom: Nagy Sándor: Sz. M. élete és művei (1883.), Szilády Áron által művei gyűjteményéhez írt életrajza, Zoványi Jenő: Sz. M. és társai, mint képzelt püspökök (Prot. Szle. 1932.), Uő: Sz. M. sárospataki lelkészsége és ebbeli társai (It. 1940.).
Mindamellett, hogy Sztárai egy igazi túlélő volt, határozott célokkal, falakat döntögető elhivatottsággal megáldva, volt egy ajándéka, amit zseniális módon tudott felhasználni: ismerte a nép nyelvét és szívét:
„Útja sok-sok kilométeren keresztül néptelen városok és falvak üszkös romjai között vezet el. Ember sehol, csak károgó varjúsereg és éhes kóbor kutyák.
– Óh, Uram! – kiált fel fájdalmasan-, kinek hirdessem itt a te vigasztaló igédet?
Feláll egy magas dombra, és végignéz a néptelen tájon. Egyszerre jó gondolata támad. Előveszi hegedűjét, és elkezd hegedülni, majd erős, csengő hangon énekelni kezd. Szívből jön a hang, messze száll, tele van Istent kereső könyörgéssel:
„Sok ínségünkben hozzád kiáltunk, Felséges Isten,
Mert parancsoltad, hogy megkeressünk a mi szükségünkben.”
S lám egyszerre megelevenedik a táj. Földbe vájt odúkból, a nádas sűrűjéből csonttá-bőrré aszalódott férfiak, asszonyok és gyermekek bújnak elő. Alig van emberformájuk. Láttukra kicsordul Sztárai könnye, szíve megtelik forró szeretettel.
– Szegény nyomorult népem, ne essetek kétségbe. Ha mindenki el is hagyott, Isten soha nem hagy el titeket. Szeret és szán benneteket. Ha ideig-óráig el is fordította orcáját népünkről – ha megtértek -, ismét felénk fordul, megépíti újra hazánkat, és leveszi rólunk a török terhes igáját.
Az emberek sírva hallgatták.
– Ne sírjatok – bíztatta őket Sztárai. – Fogjatok újra munkához. Építsétek fel hajlékaitokat, műveljétek a földet, és bízzatok a jobb jövőben, mert Isten veletek van (…).
Amikor elbúcsúzik tőlük, hogy egy másik romos falu népét keresse föl, alig akarják elengedni. Van, aki ruhája szegélyét csókolja, mások kezét simogatják, mindenki áldja, magasztalja. Tartanák vissza, de Sztárait hajtja a belső tűz: minél több helyre elvinni az evangélium vigasztaló szavát.”
(Turbucz Erzsébet: Szöveggyűjtemény az egyháztörténeti versenyhez)
