1

Más szín ez a táj a dunántúli palettán, mint a többi. Szokatlanul hasonlít a tágas, levegős alföldi településekhez. Pedig a dimbes-dombos Baranyában van ez is, ahol egymáshoz bújnak a kékre, sárgára festett házak,s fanyar illatú pincesorok szegélyezik a falvakba bevezető utakat. Zaláta egészen délen van, a határ mentén. Nem messze a Dráva, egykor vasúti híd ívelte át. A roncsok egy része mélyen a mederbe fúródva pihen, s Zalátára jobbára csak az utazik, aki itt lakik, vagy rokont látogatni megy. Alföldies hangulatát a fehér házfalak, a nagyon széles főutca teszi, amelynek gyepsorán libák, kacsák csipegetik a füveket.

Még az emberek is alföldiesek. A beszéd zöngéje, nyájassága is inkább a Tiszahátra, semmint a Dunántúlra emlékeztet. A házak, a tornácok is, valami ősi kapcsolatot sejtetnek a két egymástól távoli vidék között. Amint hogy van is, mert amikor az "egyke" már égbekiáltó módon sorvasztotta a lakosságot, a református egyház Szatmárból telepített Ormánságba tiszaháti zsellérfiúkat, felfrissíteni a megalvadt ormánsági vért. Hiába, aki idejön idegen, az előtt önkéntelenül is a régi ormánsági klisé emlékképe dereng fel, amit irodalmi-szociográfiai olvasmányaiból szedett össze magának. Azt várja, hogy itt mindjárt az első sarkon szembefordul vele a múlt. 

2

Van is, csak megfelelő ajtón kell benyitni. mintha Móricz Zsigmond Galamb papnéjának egykori fészkébe toppantam volna.

Paplak a templom mellett, almaillatú kis lakás. Habverő üst és rézmozsár aranylik a konyhában, vörösen csillognak a kuglófsütők, a háziáldások a falakon, és az éléskamra patyolattiszta polcain tizenkét  tagú családnak elegendő alma-, körte- és barackbefőttüvegek. A szobák is érintetlenül hagyott századeleji világ. Keménygalléros komoly férfiarcok, zsabós-fodros ruhájú nők képmásai a falon, porcelán étkészlettel tömött almáriom, cirádás emléktárgyak a vitrinekben. Egy ezüstmedaillontartó doboz a főhelyen: ama Halász Károly tiszteletes hagyta egykoron a kisoroszi papkisasszonynak, aki Kossuth alföldi seregeinek volt tábori lelkésze, s akit Haynau Világos után kivégeztetett. A vitrinüveg mögött Blaha Lujza réges-régi elsárgult képe, jól olvasható aláírásával és ajánlásával...

Csere Horváth Jánosné tiszteletesasszony, lánynevén Váradi Ilona, a maga korában ismert magyarnóta-szerző volt, dalai még mostanság is meg-megszólalnak a rádióban. Az akkori idők divatjának megfelelő, kicsit műnépies, kicsit érzelmesen magyarkodó dalok születtek az öreg zongorán, amely úgy áll a szoba egyik szögletében, mintha koncertre várna. Kihajtott kotta a kottatartón, színlapok, babérkoszorúk, dalversenyek díjai, levelek és meleg hangú dedikációk az énekesektől és pályatársaktól, régi sikerek boldogító hangulatát idéző fotográfiák körös-körül. Az érdeklődés és érdekesség ingerlő légköre vehette körül a varázsos kis vidéki tiszteletesasszonyt, az ormánsági nótafát, aki mindig  annak a falunak a viseletét öltötte magára, amelynek életét dalba idézte. Így gyűjtötte össze az ormánsági viseletek olyan kollekcióját, amely ma már muzeális ritkaságszámba megy. Lesegítem a szekrények tetejéről a kincsesdobozokat, bőröndöket és ládákat, ő meg kiborítja a virágos pruszlikok, a "biklák", százfodrú, ropogósra keményített alsószoknyák, gyönggyel hímzett párták, műremek költemények, bötkös  harisnyák garmadát: hamisítatlan és korhű darabokat, egy régmúlt világ eleven színeit.

 Ez a kedves, élénk szellemű asszony évtizedekig gyakorló pedagógus is volt, generációkat nevelt itt, a zalátai iskolában. Oly szándékkal tértem be hozzá, hogy a régi faluról, a régi Ormánságról faggatom. Le kellett tennem róla. Számára a múlt évek mind odagyűltek az öreg zongora köré. Csak a dalok, a színek, a régi sikerek fakadtak fel emlékei kútjából. Az a világ, amely Atlantisz módjára elsüllyedt, de amelynek egy kicsiny darabkáját áttetsző derűvé őrzi itt, a megóvott plüssfotelok között.

3

Zaláta - félreeső zuga a megyének, az élet valamivel lassúbb ritmusú, mint a központi helyeken. Új ház mindössze egy-kettő épült,az utóbbi években a lakosság száma is csökkenőben van. A legutóbbi népszámlálás idején még 703, ma már csak 645 ember lakja. Ennek a lassú fogyatkozásnak azonban már nincs köze az Ormánság régi átkához, az egykéhez, hanem az urbanizáció hatalmas áramlata szívja a népességet a városokba. Kitetszik ez abból is, hogy száznál több gyerek tanul a zalátai iskolában, és igen sokan Sellyén, Pécsett, Siklóson járnak középiskolába. S ha van is elvándorlás, ez nem jelentheti a gyökerek kíméletlen elszakítását; Zalátán nem látni porral lepett, sötétlő ablakokat, az elhagyott ház szívet megütő elvadulását, amit a környező apró, félreeső településeken oly gyakran tapasztalhat az ember. Ellenkezőleg. Ha új ház nem is épül, a régi, vaksi kis ablakok helyébe, aki csak teheti, újakat vágat: tágasat, világosat, városiasat. S ha a fiatalok ott is hagyják a szülőket, vagy ha még el is adják a házat, akad, aki megveszi, lakatlan egy se marad. Hétvégeken itt együtt van a család.

4

 Régen az ormánsági élet kegyetlen törvényeket írt az öregeknek. A nagy szakadás, a fiatalok elfordulása a mezőgazdaságtól most se teszi könnyűvé sorsukat. Az itteni szövetkezet nem a legjobban közül való: csak igen soká és nagy késedelemmel találták meg az új élet harmóniáját. A szerelmetesen sóvárgott és rajtuk zsarnoki módon uralkodó föld megláncolta érzéseiket és gondolkodásukat: az idősebb nemzedék már nem tudta megtagadni önmagát. Ennek okából a tsz-ek létrehozása után sokáig megtört a szorgalom, s még néhány esztendeje is jócskán akadt parlagon hagyott föld a közösben. A tsz tavaly dotációra szorult. Az egy tagra jutó jövedelem nem haladta meg a 7200 forintot, a szerves trágyát évtizedekig nem kapott földek is mostohán fizettek. Az öregek azonban berendezkedtek a háztáji állattartásra, 160 porta van a faluban, de az udvarokban 903 sertés és 222 szarvasmarhát tartottak számon az év elején. Ha egyelőre még keresi is a gazdálkodás legjobb útját a szövetkezet, szegénység nincs. Akad persze aki 8-10 szarvasmarhát tart, de a paraszti foglakozásúak istállójában átlag két tehén van bekötve. Az öregek így elpénzelnek a jószágtartásból. Azt hiszem, csak kuriózumként, nem pedig az általános jólét mércéjeként említhetem, hogy a faluban lévő kilenc gépkocsi-tulajdonos között traktoros, sofőr, munkás is van - s egy cigányember is Trabantot vásárolt. Többet mond azonban ennél, hogy a vegyesbolt vezetője lestrapáltan panaszkodott a nagy forgalomban: "Látja, uram, így megy ez egész nap, s hiába mondom a központban, hogy nem győzi ezt egy ember. Körülbelül másfél milliós forgalmat bonyolítunk le évente. Mosógép, varrógép, porszívó, robogó eladása már mindennapi dolog. Nem tudom honnan, de van pénzük az embereknek..."

5

 Vissza,Vajszló felé fut már az autó. Azaz, dehogy fut, inkább zötyög, bukdácsol a lavornyi kátyúk között. Kiesik a község a forgalomból, nemigen érdeke a járásnak, hogy itt szorgalmazza az útjavítást. Apró, egy-két utcából álló kis falucskák, vagy inkább csak házcsoportok tűnnek elő: Kemse meg arra beljebb Zehipuszta , ahol még a régi uradalmi cselédlakásokban élnek a puszta mai gazdái. Ha jön az ősz, a sár bekeríti  őket, lesz közöttük, aki tavaszig nem mozdul a pusztáról. Előttem egy cigány házaspár baktat, az asszony karján pólyába csavart kicsi. Ormánságban most ők vannak élen a népszaporulatban. Lefékezek s intek, üljenek fel, ne gyalogoljanak a babával. Az asszony ijedt-meglepődött arccal áll meg. Nem szállnak fel; azt hiszik, pénzt kérek majd tőlük az útért. A visszapillantó tükörből már homályosan látom csak a falut, ahol minden országút véget ér.

Rózsa László

Népszabadság, 1968. augusztus 28.