1956 számomra egyszerre áttetszően kék őszi ég és köd. Mindkettő gyerekkori emlék.

Azon a délutánon is - mint kora tavasztól késő őszig szinte csaknem mindennap  - a Bárdos Mari néni rétjén futballoztunk. Ragyogóan sütött a nap, a friss és tiszta levegőben ökörnyál szállt, sorra rúgtuk a gólokat, vitáztunk azon, hogy tizenegyes volt-e a tizenegyes, s közben azért figyeltünk arra is, hogy a mogyoróbokrok felől nem érkezik-e meg váratlanul a rét gazdája, hogy hosszú nyelű gereblyéjével szokás szerint elzavarjon bennünket, mert kíméletlen játékszenvedélyünkkel kitapossuk  a teheneknek szánt füvet.

De béke volt. Mari néni nem jött. A távolban kéklő Mecsek fölött ezüstösen csillogó repülőgép körözött hosszú kondenzcsíkokat húzva maga után, s egyáltalán gyönyörű volt az ősz még akkor is, ha nem tudtuk, hogy azokban az órákban Pesten már tüntetnek az egyetemisták. A forradalom diákjai, ahogy később emlegették őket.

Estére aztán megváltozott a falu. Aki csak tehette, a rádiót leste, s mikor Aracs Laci bácsi visszajött a csarnokból, ahová a fejés után a tejet vitte leadni, az utcánkban bekopogott mindenkihez, s elmagyarázta, végre kitört a forradalom, és most Budapest aztán megmutatja. Anyám meg azt mondta, sót, cukrot és petróleumot kell venni gyorsan, mert a háborúban azok a legfontosabb dolgok.

De a forradalom nálunk szerencsére békés volt. És persze nagyon hasznos is. Másnap - miközben Budapesten már lőttek - az iskolában elmaradtak az órák, s tizenegy körül mehettünk tüntetni. Ez abból állt, hogy végigjártuk az utcákat, s olyanokat harsogtunk az őszi csöndnek, hogy ez itten a magyar haza, minden ruszki menjen haza. A főtéren valaki elszavalta a Talpra magyart, elénekeltük a Himnuszt, s az is a forradalomhoz tartozott, hogy H.Lajos traktoros egyszer kiugrott a tüntetők sorából, s a nála lévő kisbaltával leverte a rendőrség épületének a faláról a vörös csillagot. Később három évet kapott érte.

A forradalom aztán lecsendesedett nálunk. Megszervezték a nemzetőrséget, az iskolában ismét volt tanítás, csak orosz helyett németül tanultunk. Egyszer pedig a földműves szövetkezet udvarából nemzetiszínű zászlóval fellobogózott teherautó indult élelmiszerrel megpakolva a harcoló Budapestre. Az élemet a falu hordta össze. Volt, aki libát adott, volt, aki zsírt, lisztet, krumplit, volt, aki csak sárgarépát, s valaki közvetlenül az indulás előtt egy élő malacot is felrakott platóra, mondván, a harcoló diákok nagyon is megérdemlik.

A teherautó este indult útnak. Hűvös volt, álltunk a barátaimmal az üres utcán a leszálló ködben, s azt találgattuk, a visító malac vajon feljut-e élve a harcoló Budapestre. Közben nagyon bántott bennünket, hogy még csak gyerekek vagyunk, mert mi természetesen szívesen feljutottunk volna.

1956. november 4-én is futballoztunk, csak akkor már őszi esőben és sárban. Aracs Laci bácsi, aki szintén nemzetőr lett a forradalomban, jött oda hozzánk és magyarázta, hogy a ruszkik megszegve szavukat, tankokkal lövik a védtelen Budapestet. De azt is mondta, lehet, hogy nekünk szerencsénk lesz, mert elképzelhető, hogy a forradalom megsegítésére érkező ENSZ-csapatok épp Jugoszlávia felől jönnek, s a Dráván átkelve minket szabadítanak föl majd először.

Ám hozzánk is csak két szovjet tank érkezett. Pontosan egy héttel később, vasárnap a nagymise után megálltak a főtéren, körbeforgatták lövegtornyukat, aztán az ólomszürke ködben eldübörögtek Pécs irányába. A faluban egyébként csönd volt. Csak a lánctalpak csikorgása hallatszott egy ideig, aztán elhalt az is, s a nyirkos őszben nem látszott, hogy nemcsak a forradalom bukott el, hanem vele a haza is megint kicsit.

Bencze János , 1998. október 22.

(Csak úgy c. kötet)