Az alábbi megsárgult újságlapon - amely már több mint fél évszázada született - régi-régi ormánsági, pontosabban vajszlói és páprádi öregek vallanak életükről, sorsukról. A riport szerzőjének minden gondolatával talán ha nem is értünk egyet, megelevenednek egy pillanatra egy rég letűnt világ utolsó hírmondói. Az idősebb olvasók talán még találkoztak velük az utcán...

Móricz Zsigmond óta hány író, falukutató témája volt már az Ormánság, Baranya „alföldje”, buzogányos templomtornyaival, talpasházaival, református magyarjaival, szívet szomorító „egykéjével” és sok mással, ami intő példává avatta Sellye, Vajszló, Lúzsok, Kákics, Okorág, Páprád vidékét.

Mi ez az intő példa, amely még ma is kísért? Mi az, ami még ma is megkülönbözteti az Ormánságot Baranya más vidékeitől? Az semmi esetre sem, hogy az itteni emberek talán valamiben is jobbak vagy rosszabbak, húzódozóbbak vagy akaratosabbak lennének a megye másik háromszáz falujának parasztjainál. Háromnyelvű megyénkből, ha kiemelnénk Véméndet, Szalántát és Szabadszentkirályt és átültetnénk Ormánságra, sok mindenben nem tudnánk különbözőséget találni közöttük.

Egy valamiben különbözik Ormánság a többiektől, de ebben alaposan. Abban, hogy sehol a megyében nem lehet annyi beszögelt ajtót, kihűlt tűzhelyet vagy az elmúlás napjait, perceit számolgató öregembert találni, mint ezen a vidéken. Nem kell sokat kutatni utána, tudja a trafikos, a hivatalsegéd, a tanácselnök és a gyerek az utcán, hol találni rájuk. Nekem Bonyár Lajos hivatalsegéd mondja meg, hol lakik Ács Pallag János, de közelebbről csak ennyit tudott: „Büszke, jó református család” – így ismerem őket.

- Őket? …Család?...

- Hát annak mondható, mert még él a Pallag mama is. Az öregember még ma is ácskodik, innen az „Ás Palag”.

A vajszlói tanács elnöke, Sipos Lajos kísért el Pallagékhoz. A vajszlói ikkola mellett laknak, csinos, komoly kis kúriában. Tényleg büszke ember Ács Pallag János, hiszen amikor az ajtaja előtt bemutatkoztunk neki, nem invitált beljebb. Valami olyasmit mondott, hogy éppen a vasboltba iparkodik, nézzük, ott van a nadrágján a csiptető, a fal mellett a „bicigli”, mondjuk el itt, amit akarunk. De amikor belekezdünk, mégiscsak betessékel a konyhába.

Újságot nem rendelek, az iparomat nem adom be – bizalmatlankodott, de azért a székeket letöröltette Pallag mamával, mielőtt megkínálta.  Lassan, nagyon lassan melegedett a szék, még lassabban a szó és azt is inkább Pallag mama melengette.

- Tudják lelkeim, mi az öregség? Én már megszámoltam belőle hetvenegyet, ő meg már a hetvennegyedikben van. Innen már minden nehezebb. A kis földünk bent van a téeszben, mi meg itt maradtunk.

Ács Pallag János csak akkor szól közbe, amikor a nyugdíjra, a földjáradékra terelődik a szó.

- Mit segít rajtunk az a kis nyugdíj? És az a kevés földjáradék, amit kaptunk, ha egyáltalán kapunk.

Sipos Lajos megnyugtatja, hogy a nyugdíj, a földjáradék jogos, azt meg is kapják. Innen jön mega a szava Ács Pallag Jánosnak. Szava? Dehogy az. Keserű szóáradat, amibe bele van foglalva minden, amit csak bele lehet foglalni.

….hetvennégy esztendő eredményeibe, csalódásaiba. Megtudjuk, hogy gyermekkorában nem hagyták tanulni, pedig a városba iparkodott, gépészmérnök akart lenni. Nem engedték. Mi lett volna a tizenkét hold földdel, a jószággal, amikor ő volt az egyetlen örökös. Mégis kiverekedte, hogy ha már gépész nem lehetett, csak azért is Pesten vizsgázott le ácsmesterségből. Levizsgázott és visszajött a birtokra.

Ne nyújtsuk tovább a történetet. Elég annyi is, hogy híres jó ácsmestere lett Vajszónak és a környéknek. Épített templomkupolákat, szerkesztett bonyolult tetőket, hidakat. Megmutatta komplikált szakrajzait, elmondta, hogy az elmúlt ötvennégy év alatt szinte ő építette meg Vajszló háztetőit. Csak egyről nem beszélt részletesen Ács Pallag János.

Arról, hogy a tizenöt holdra emelkedett birtokon ő utánuk már nem marad örökös. Olyan örökös, aki nem adta, hanem bevitte volna a földet a téeszbe, saját két dolgos kezével együtt. Olyan örökös, aki ki is hozta volna a közösből a tizenöt hol hasznát, aki nem hagyta volna, hogy csak a nyugdíj csak a földjáradék legyen az öregek gyámolítója.

Azt mondta Ács Pallag János: „Apám nem hagyta, hogy tanuljak, hogy elhagyjam a birtokot.”

Mi most mondjuk azt, hogy ő még arról is megfeledkezett, hogy mi lesz a birtokkal, ha egyáltalán nem hagy rá örököst? És most azt mondja, hogy kevés a nyugdíj, csekély a földjáradék? Kedves Pallag bácsi, gondolja csak meg…

*

Benézünk Kovács Vincéékhez is. Persze, már nem Vajszlón, hanem Páprádon, pedig egyhelyben is megtaláltuk volna Ormánságot, helyesebben mondva az ormánsági öregeket. Náluk már kevesebbet időzünk. Inkább beteglátogatás volt ez, amiből kihagytunk minden más kívánságot.

- Az orvos azt mondja, szívasztmám van, kevesebbe dohányozzak.

Elég kurta diagnózis, amit más szavakkal is meg lehetne fogalmazni, így ilyenformán:

- Az orvos azt mondja, keveset dohányozzak, hetvenhét éves vagyok, gondolja meg…

Kovács Vince hetvenhét éves és asszonya, a második asszony – mert egyet már eltemetett – az még „csak”hatvankilenc. Ő tesz-vesz a ház körül, ő látja el a jószágokat,  ő gondozza a háztájit és ő most a beteggondozó is.

- Mondtam neki, menjen kórházba, vizsgáltassa ki magát, de nem hagy még beszélni sem róla.

Az ő tizenkét holdjuk is bent van a tsz-ben Kovács Vince nyugdíjas és földjáradékot is kap cserébe érte. Úgy néz ki, ők szerencsésebbek Ács Pallagéknál, mert Kovács néninek legalább vannak hozzátartozói. De egyáltalán szerencse ez?

- Amióta hozzámentem ehhez a vénemberhez, hallani sem akarnak rólam. Azt mondták, akinek vénségére is ilyenen jár az esze, annak úgy kell. Most ott tartok, hogy én sem megyek feléjük, ők sem közelítenek.

Hát eszerint Kovácsék is egyedül maradtak? Nem egészen, mert a néni így okoskodik:

Van egy kis házunk, bútorunk, amelyikünk utoljára marad, az majd ráér még megnézni, hogy arra hagyja, aki eltartja érte.

Aki utoljára marad…

A kis szobában százéves óra ketyeg. A falon mindenütt bekeretezett, aranybetűs igék: „- Én és az én házam az Úrnak szolgálunk”. Az ágyon a nagy beteg Kovács Vince üldögél, nehezen kapja már a levegőt, és mi megkérjük, Kovács nénit üljön mellé, amíg lefényképezzük őket. Így együtt… Amíg nincs arra gondjuk, hogy melyikük marad utoljára.

Milyen jó lenne egy kicsit kinyitni az apró ablakokat, hogy a csípős januári levegő könnyítsen valamit Vince bácsin, ha már nem szívhatja mellre a tiltott cigarettafüstöt. Hiszen nem is a tüdeje beteg, hanem a szíve…

Furcsán, idegenül hangzik, amikor eljövőben erőt, egészséget kívánunk neki és sokkal természetesebben az amikor meg sem köszöni a jókívánságot.

Idekint havas eső csapkod. Nem tesz jót a hangulatnak. Pedig az javított volna rajta, ha megmondhatom, ha ajánlhatom, hogy „Kovács néni, ne várják meg ki marad utoljára, van még egy megoldás, ami sokkal jobb a magukénál”.  De mondjam ki, hogy ez a szociális otthon? Ezt a szót nem szeretik hallani az öreg ormánságiak. Túl büszkék hozzá, vagy ahogy Vajszlón mondta Bonyár Lajos „büszke jó reformátusok”. Már pedig ez nemcsak Vajszlón, hanem Páprádon és szerte a nagy Ormánságon mindenütt érvényes.

Mégis azt mondom, nem Ormánságról, hanem az ormánsági öregekről beszéltem. Mert Ormánság más, Ormánság megfiatalodott, egyre többet, egyre jobbat hallani róla. A kálvinista büszkeség, virtusos jó eredményekkel párosul, már nemcsak a széttagolt magánparcellákon, hanem az ezer holdas közösben is. A talpas házak mellett orvosi rendelők, kultúrotthonok nyílnak, iskolák épülnek, ahol évről évre több a gyerek, nagyobb a zsivaj, amely holnapra már telezúgja, zengi az Ormánságot.

F.Gy.

Dunántúli Napló, 1961. január 17.