Az alábbi történetet minden zalátai ismeri. Amikor először halottam, igencsak érdekesnek találtam. Hogy mindez megtörténhetett az ötvenes évek legelején, egy határőr laktanyában, szinte elképzelhetetlennek tartottam volna (a hidegháború kellős közepén, Tito, a "láncos kutya" határától pár méterre...)
Ha máshol történik, már régen film készült volna belőle (Az óceánjáró zongorista legendájához hasonlatosan), de ez az Ormánságban történt. Emberséges katonák, segítőkész falusiak...

Leszerelt az "ezred fia"
A határőrök találták, évekig nevelték, s most köztük volt katona is
(Dunántúli Napló, 1969. február 14.)

1952 őszén a zalátai hídroncsok közelében egy négyéves forma gyereket találtak a határőrök. Szülei disszidálás közben hátrahagyták - nehogy elárulja őket a sírás. Aprócska, rosszul táplált fekete fiúcska volt - ezért is kapta a Fekete nevet. Hogy miért éppen Gyula lett - ma már senki sem tudja. A "dada" szerepét a DISZ-titkár vállalta, s az is az ő ötlete volt, hogy ne adják senkinek. A parancsnok először morgott, aztán beadta a derekát: katonaruhát varratott a gyereknek, s intézkedett, hogy neve a hivatalos létszámkönyvbe is bekerüljön...

Fekete Gyula szakaszvezető és járőrtársa tegnap délután valamivel 17 óra után ismét a hídroncsokhoz érkezett- ezúttal utoljára. A búcsúünnepség pontosan négykor kezdődött, s miután az őrsparancsnok - Kiszely István őrnagy - átadta a leszerelőknek a becsületes helytállásról tanúskodó "obsitot", az öregek még egyszer magukra öltötték a fehér hóköpenyt, fogták a fegyvert, s elindultak, hogy búcsút vegyenek a határtól. Ez évtizedes szokás. 
Minden ismerős: a házak, a fák, a bokrok közt lapuló apró kis utak. Ki tudja, hányszor járták végig ezeket az ösvényeket...? Huszonhét hónap fagyban, sárban...Hirtelen minden megszépül, a nehézségek is. Mindenki így van ezzel, érthető hát Fekete Gyula elérzékenyülése. Ő itt volt gyerek is.
- A régiek közül már senki sem volt itt az őrsön, amikor két évvel ezelőtt mint sorkatona visszakerültem, a faluban azonban szinte mindenki emlékezett rám...

Annak idején három évig élt az őrsön. Puskája volt - igaz, fából -, s ha az idő engedte végigkísérte a katonákat a Dráva-parti portyautakon. Amikor iskoláskorú lett, Pécsre vitték - a kerülethez.
- A Csáky alhadnagy elvtárs- most százados- , volt a nevelőapám. Ő kísért el az iskolába, s ő kérdezte ki a leckét is. Igazi katonaruhám volt, s miután még Zalátán "tizedes" lettem, a határőrök tisztelegtek nekem...
Bevonuláskor találkoztunk először. Akkor aggasztóan gyenge fizikumú, könnyen zavarba jövő kamasz volt. Most erős, férfias.
A civil ruha gondosan kiterítve várja az ágyon.
- Mihez kezdesz?
- A bányához megyek.
- És a határőrök?
- A parancsnok elvtárs azt mondta, ha valamire szükségem van, csak jöjjek. Egyébként ezt az állást is ő szerezte. Az Urán-munkásszálláson fogok lakni...
- És a nősülés?
- Az még messze van.
- Szakmát tanulsz?
- Nem, nem hiszem. Legalábbis a bányában nem. Most keresek egy kis pénzt, aztán falura szeretnék menni...
- Kiszely őrnagy feláll, cigarettára gyújt, láthatóan ő is elérzékenyül kissé. Fekete Gyuszi pár órán belül megkezdi új, az eddigiektől nagyon is különböző életét. Huszonegy éves s bár a határőrökhöz fűződő kapcsolata nyilván nem szakad meg mától, holnapra, eztán mégis csak egyedül lesz.
(Békés S.)