Az utolsó vonat. Megszűnt a forgalom a sellye-zalátai vonalon

Állomás: Drávasztára-Zaláta. Az utasok: fiúk, lányok, egy-két idősebb házaspár. Összesen nem tesznek ki egy tucatot. Szilveszterkor, 1970. december 31-én, 19 óra 52 perckor felbőg a motor. Pataki Béla talán egy kissé jobban is túrázza mint egyébként szokta, és a 641-es számú vonat, az utolsó ezen az állomáson, megindul Sellye felé.

Az állandó utasok közül - 15-20 diák, munkás - többen is megígérték, kijönnek a búcsúzásra. Játszott vidámsággal mondták: megsiratjuk a feketelobogós halottat. Merthogy ez a szerelvény a Sellye-Sósvertike-Zaláta szárnyvonal temetését is jelenti. Végül is csak ketten búcsúztatják. Az állomásfőnök felesége és lánya. Az állomásfőnök már nincs itt, Okorágon vette át a szolgálatot. Az állomás épületében egy kissé félrehúzzák a függönyt, Kerékgyártó István néz az utolsó kocsi után. Az őrházban lakott, nemrég költözött az állomás épületébe. Az állomást elhagyva Pataki Béla motorvezető jól ráhúzza a gázt - itt 2 kilométeren keresztül emelkedőn kapaszkodik a vonat. A sínek mellett apró őrház, az ablakon figyel valaki. Egy fűtő lakik itt. A pécsi fűtőház a szolgálati helye- nehezen oldja majd meg a közlekedést. 

A szárnyvonal búcsúja tulajdonképpen már régebben megtörtént. Vaskos kötet tanúsítja, hogy semmi szükség rá. Gondosan, precízen kiszámítottak mindent. Felmérték a forgalmat, megvizsgálták a vonat állapotát, az útviszonyokat, kiszámították az üzemeltetés költségeit és a ráfizetést, mielőtt a halálos ítéletet kimondták volna.

A középső kocsiban a fakályha körül melegszik a Sellyére igyekvő társaság. Ők nagyon keveset tudnak abból, hogy évente 1,5 millió forintos ráfizetéssel üzemelt ez a 8,9 kilométeres szakasz. Nem beszélve arról, hogy a háromnegyed évszázados gyenge felépítményű alacsony tengelynyomású vonal legfeljebb 5 évig lett volna csak üzemeltethető felújítás nélkül.

A Budapest-Dombóvár-Pécs fővonalból Szentlőrincen ágazik le az általános vasútépítések idején épített Sellye-Zaláta szárnyvasút, melyet 1895. december 22-én adtak át a forgalomnak. A vasút eredetileg a Dráva-hídon át Nasicenél csatlakozott a verőce-eszéki vonalba. A határforgalom a szerb megszállás után, 1921. augusztus 20-án megszűnt. A vasutat, Zaláta és az országhatár között csak 1945 -ben szedték fel, amikor a Dráván átívelő szakasz, a híd roncsaival együtt már a folyóban rozsdásodott.

Az eredetileg sem túl nagy forgalmú szárnyvonal teljesítménye a 60-as évek elejétől egyre jobban csökkent, 1968-ban Drávasztára-Zaláta állomás áruforgalma már napi 0,3 kocsira csökkent. A személyforgalom pedig csak a Sellyére bejáró diákok és néhány munkásra korlátozódott. Ilyen körülmények között került sor - országosan az elsők között - a vasútvonal széleskörű hatékonysági vizsgálatára, amelyet a Vasúti Tudományos Kutató Intézet és a MÁV Pécsi Igazgatósága végzett el. A vizsgálat kimutatta, hogy a forgalom közútra terelése esetén az egyszeri költséghatások 10 millió forint megtakarítást eredményeznek a már említett évi ráfizetésen kívül.

Természetesen figyelembe kellett venni a környező községekben élő 2 ezer ember érdekeit is. Sósvertike bekötőutat kapott, Drávasztárán és Zalátán már korábban is volt, így minden akadálya elhárult annak, hogy az ÁKÖV menetrendszerű autóbuszokkal és tehergépkocsikkal megoldja a személy- és teherszállítást. Az utasoknak nem kell a jövőben több kilométert gyalogolniok, sőt 3 évig továbbra is érvényben marad a vasútra érvényes menetdíj-kedvezményes jegy is.

A sajnálat tehát úgy tűnik, csak nosztalgia, amely az első kényelmes autóbusz út végén már feledésbe csitul. Pataki Béla mozdony.....bocsánat motorvezető 1 éve járt először ezen a vonalon. Ké hónapja pedig minden másnap - ekkor van szolgálatan - többször is végigutazta a vonalat. A Dráva árterében még mindig derékig ér a hó - Pécsett már alig látni.

- Legutóbb is - mondja Pataki Béla - két részeg bejött a motorkocsiba, molesztáltak vezetés közben. Tudtam: Sósvertikére utaznak. A megálló előtt talán egy méteres szakaszon volt eltakarítva a hó, persze nem ott álltam meg. Az atyafiak alig tudtak utat törni a hóban....
- Mi minden történt mióta erre jár?
- A szúnyogok. Azt soha nem feledem. Nyári estéken, éjszakában a kocsi alagutat fúr a szúnyogfelhőbe. Ahányszor erre jártam akkoriban: napokig gyógyítgattam feldagadt képemet.
- Jól ismeri a környéket...
- A múltkoriban éreztem, hogy döccen a kocsi. Na mondom ez síntörés. Ettől kezdve minden fordulónál figyeltem, hogy a pontos helyet jelenteni tudjam, végül is a pályaőr találta meg. Alig 9 kilométer, mégis mást mutat ez a táj csaknem minden nap.
- Vezetett már utolsó vonatot?
- Nem. Elsőt sem.
A faszénkályha körül már jókedvű a társaság, pedig visszafele már gyalog kell jönniük. De hát szilveszter éjszakája után a leghosszabb út is vidám.... Vashídon dübörög a vonat...
- Zaláta felé is szoktam levenni a gázt - mondja Pataki Béla - innen már begurulunk.
Visszanéz. Soha többé vonat nem jár erre....

(Lombosi Jenő)

Dunántúli Napló, 1971. január 1.