Huszonöt. Miként gombócból sem kevés, úgy az évek számából sem. Ennyi éve jelent meg ez a beszélgetés az újság lapjain. Bizony, már meg is sárgult, ha őrizgetné valaki. Jómagam Bencze Jánossal hamarabb találkoztam, mint írásaival.  Pedig az írásait kár lenne kihagyni! Az író dolga, hogy jó történeteket írjon; az enyém pedig az, hogy aki nem ismerné, azzal megismertessem. Ezért nem a véletlen műve lesz, ha egy-egy Bencze írás feltűnik majd a História oldalán...

Az idei könyvhét talán legsikeresebb könyve volt Pécs-Baranyában Bencze János: Önkéntesek és árulók c. kisregénye. Jóllehet, manapság egyre másra jelennek meg korábbi évtizedeinket „leleplező” könyvek, valahogy a legtöbb kicsit belterjes marad. Talán, mert a személyi sérelmekre, sértettségekre koncentrál, s mert sietve készült riportnak tűnik. Aztán megjelentet a riporterként ismert Bencze János a hatvanas évekről egy karcsú regényt, amely azt hiszem, épp azzal vált népszerűvé, hogy abszolút szépirodalom. Egy kamasz belső monológja.

Az író életrajzi adatainak felületes ismeretében is világos, hogy az Önkéntesek és árulók önéletrajzi ihletésű mű. Ilyenkor a legnehezebb elkerülni írás közben a publicisztikus hevületet. Hogy sikerül mégis? – kérdezem a szerzőt.

- Sok az önéletrajzi elem. Akkor engem is majdnem kizártak a középiskolából. Én is Vajszlón születtem. Az én szavamat sem hitte el a határőrtiszt, pedig én még csak disszidálni sem akartam, mint hősöm, Beke Gáspár, csak arra tévedtem… Nekem is öngyilkos lett egy jóbarátom…Lélekben megértem mindazt, amit regényem hőse, Beke Gáspár. Ám ha az ember elkezd írni, a hőse önálló életet él. Akkor már nem számít, hogy is volt eredetileg.
- A baranyai olvasók legtöbbje a rövid életű Helyzet c. hetilapban olvashatta riportjaidat. Bár sokat publikáltál korábban az Élet és Irodalomban, a Magyar Naplóban, most az Extra Vasárnapban, rendszeresen jönnek talányos vezércikkeid a Pécsi Extrában…
Írtam én gyerekeknek is. Sokat jelentem meg a Kincskeresőben. Van egy gyerekregényem is , a Segíts Barnabás, ami Sajdik Ferenc rajzaival két éve jelent meg.
- Azt azonban kevesen tudják, hogy első írásod a Pionyerszkaja Pravdában látott napvilágot.
- Igen. Ma sem értem, hogyan, de ötvenkilencben, amikor elvégeztem az általános iskolát, kimehettem Vajszlóról a Szovjetunióba, a híres artyeki pionírtáborba. Gyönyörű hely volt. Egy nemzetközi tábor, ahol Amerikából, Franciaországon, Finnországon át egész Japánig voltak gyerekek…és itt volt egy olyan pályázat, hogy „írjátok le, kinek mit jelent Artyek?” És hát én nyertem meg, valószínűleg azért, mert a legjobb tolmácsunk nekünk volt, ő tudott a legjobban oroszul, ő fordította a legjobban az én írásomat. Így aztán bekerültem a Pionyerszkaja Pravdába, fotóval, egy egész oldalra.
- Ekkor határoztad el, hogy író leszel?
- Nem határoztam el. Először is cukrász akartam lenni. Tudod, Vajszlón nagy dolog volt a fagylalt. Aztán orvos akartam lenni, a gimiben meg fizikus, aztán, amikor mégis leérettségiztem, de tizennyolc és fél ponttal nem vettek fel, így kerültem az uránbányához operátornak. Ezt nagyon szerettem, jó hatással volt rám. Innen mentem aztán katonának Mezőtúrra, majd a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-orosz szakára, ahol diplomát is szereztem és megismertem a feleségemet.
- Maradhattam volna bent a főiskolán, de a feleségem Vácra ment, ezért én Biatorbágyot fogadtam el, hogy közel legyünk egymáshoz. Egy év múlva aztán hívtak Vajszlóra tanítani. Lementem.

- Hazatértél.
- Bár sose tettem volna. Egy rettentően vonalas igazgatóm volt. Már az első november 7-én ki akart rúgni.
- Miért?
- Mert nem kötöttem föl az úttörő nyakkendőt. Nem azért nem kötöttem föl egyébként, mert valami bajom volt vele, hanem mert nevetségesnek tartottam, hogy tanár létemre abban parádézzak. Én lettem a járás legmegbízhatatlanabb pedagógusa. Épp ezért nagyon nehezen tudtunk eljönni Vajszlóról.
- Azért most is közel áll a szívedhez az Ormánság?
- Igen. Én már akkor óriási marhaságnak tartottam a körzetesítést, ami a legtöbb falu elhalásának a kezdetét jelentette. Mit kaptam?...Én mindig szerettem volna tenni valamit az Ormánságért, de amikor tettem, azt mondták: rosszul csinálom.
- Ma is nagyon szegény ez a vidék. Az egyetlen amit kapott, az a dinnyetermesztés ötlete, ami nyomán kialakult egy kertkultúra. Ez lenne ott egy nagy lehetőség. De igazából z árut már nem tudják értékesíteni. Ebbe kéne segíteni nekik…de hát egyszer írtam róla az ÉS-ben, még az Ormánság Alapítvány Kuratóriuma is megsértődött, hogy milyen rosszul látom…
- Most csak írsz?
- Hajnalban. Napközben hivatásos pártfogó vagyok a bíróságon. A börtönviseltek utóéletével foglalkozom. Este pedig szerkesztem a Pécsi Extrát.
- És éjjel?
- Éjjel arról álmodom, hogy egyszer valóban megérem azt, hogy nem eszmék és elvek nevében ítélkezünk, hanem megpróbáljuk megérteni a másik embert, megpróbáljuk érteni és szeretni egymást.

(Bükkösdi László, Új Dunántúli Napló, 1992. július 25.