A vásárokra készült minden gazda a faluban. Itt lehetett az állatokat eladni, megvenni a ruházatot, a gazdálkodáshoz szükséges eszközöket. Ekkor kapott a család minden tagja “vásárfiát”.

Már napokkal előbb kidobolta a kisbíró: “Közhírré tétetik...napján állat- és kirakodóvásár lesz, vészmentes helyről minden állat felhajtható.”

Tőlünk Kémesre, Diósviszlóra, Harkányba, Siklósra jártak vásárba, legtöbben gyalog.

A kocsik korán reggel indultak. Akinek nem volt fogata, valakinek a kocsijára felkéredzkedett. Így 4-5 ember indult egy kocsival. A többiek állataikat gyalog hajtották vagy vezették.

A pécsi vásárba kocsival mentek, és előző este 11 óra körül indultak. A korahajnali órákban útközben megpihentek rokonoknál vagy ismerősöknél. Az állatokat megetették, megitatták, majd indultak tovább, hogy időben odaérjenek.

Lovakat a szentlőrinci és a királyegyházi vásárban tudtak venni, és onnan gyalog vezették haza kb. 30 km távolságból. Útközben valahol megpihentek. Volt, aki Somogy megyébe is eljárt lovat venni, ahonnan a hazahajtás napokig tartott.

A vajszlói, sellyei vásárok főleg disznóvásárok voltak.

Az állat-felhajtókat már a vásár bejáratánál fogadták a kereskedők, és igyekeztek olcsón vásárolni. Az eladók viszont előbb igyekeztek tájékozódni az árakról és úgy állapították meg az eladási árat. A vevők és eladók között folyt az alkudozás. Az eladó dicsérte, a vevő igyekezett hibát találni. Az alku során a kért és ajánlott ár közeledett egymáshoz, míg végül létrejött a megállapodás. Ekkor egymás tenyerébe csaptak és megállapodtak, ki fizeti az áldomást. A sikeres vásárra ittak egyet.

A nagyobb értékű állatok vételekor például kupecokat is vittek magukkal, akik jó rábeszélőképességükkel igyekeztek meggyőzni az eladót, hogy minél olcsóbban adja. Megnézték a ló fogát a korának megállapítása céljából, megnézték a ló állását, járását, hogy mennyire nyugodt a vagy verebes. Mikor megtörtént az alku, a kupec megkapta a cenzár pénzt, a fizetségét. A kupecek egyébként vásároltak is, és az olcsón vett állatokon haszonnal rögtön túl is adtak. A különbözet volt a hasznuk. Többen közülük ebből éltek. Az 1950-es években a kupecokat büntették, bezárták.

A vásár nemcsak állat- hanem kirakodóvásár is volt. Mikor a parasztok eladták állataikat, lett pénzük a vásárlásra. Ekkor tudtak ruhát, cipőt, szerszámokat, földművelő eszközöket venni. A vásárban minden szükséges holmi kapható volt.

Ekkor jutott pénz az otthon lévő öregeknek, gyerekeknek “vásárfiára”. Lányok tükrös bábszívet kaptak főleg az udvarlóiktól, a fiú gyerekek bábcsikót. Az öregek cukrot kaptak, hogy “megédesítse a szájukat”.

A cipővásárlásnál arra ügyeltek, hogy egy számmal nagyobbat vegyenek. “Öregeknek, gyereknek olyan kell, hogy lottyanjon benne a lábuk.” A gyereknek, hogy sokáig hordhassa, “ne nőjje ki”, az öregnek meg azért, hogy ne nyomja a bütykét.

A vásár arra is jó volt, hogy ott nagyokat lehetett enni és inni. Volt, aki azért járt ki a vásárba, hogy a lacikonyhán finom lacipecsenyét, hurkát, kolbászt, sült húst egyen. Gyereknek cukorka, báb, törökméz volt kapható, s itták a hideg üdítő krajedlit.

Árulták a márcot, az árus hangosan kiabálta: “Jeges a márc, jó jeges, ha nem jeges, ne fizess!”

Felnőtteknek a boron, fröccsön, hosszúlépésen kívül égetett szeszt és sörmárcot is árultak. A sörmác erjesztett mézes folyadék, mely itatta magát, ezért ettől sokan berúgtak.

A törökmézes így kínálta áruját: “Török méz, ide nézz, fele cukor, fele méz!”

Azokban a falvakban, ahol vásár volt, az iskolában is tanítási szünet volt, később rövidített órákat tartottak, hogy a gyereke a szüleikkel a vásárba mehessenek, mert ilyenkor kapták meg az új ruhát, cipőt.

Ahol nem volt vásár, ott is sok gyereket kikérettek a szülők erre az alkalomra. A parasztembernek csak akkor volt pénze vásárlásra, ha állatot vagy terményt adott el.

A vásárokban nagy volt a forgatag. Ilyenkor találkoztak össze rokonok, jóbarátok, ismerősök. A vásár a lányok bemutatkozása is volt. Egy-egy faluból kart a karba öltve vonultak, a fiúk pedig lesték őket. Sokan itt ismerkedtek össze későbbi párjukkal.

/Dani Lajos: Szülőföldem - Válogatott ormánysági történetek/