A 6:3-ról a fél országnak még ma is az jut eszébe, hogy az egyébként korántsem felhőtlen ötvenes évek elején a magyar labdarúgó-válogatott ilyen arányban győzte le az angolokat Londonban. A nagy meccs emlékére a héten megmérkőzik egymással Budapesten az angol és a magyar parlamenti válogatott. Biztos érdekes lesz ez is, de az igazi más volt.

Akkoriban az egész ország futball-lázban égett, s nem is számított embernek, aki nem fújta álmában is oda-vissza a magyar válogatott összeállítását a tartalékokkal együtt. Ebben a fölgerjesztett érdeklődésben nagy adag politika volt. A korántsem demokratikus hatalomnak akkor is jól jött, hogy ország-világ előtt bizonyíthatta, milyen ügyesek is vagyunk mi szocializmust építő magyarok.

A nagy meccs idején nyolcéves voltam, s engem igazából még nem zavart a politika. Sokkal jobban bosszantott, hogy a nagyanyám ebéd után azt mondta, Zalátán a boltban petróleumot lehet kapni, s hozzak egy üveggel.

Zaláta tőlünk nyolc kilométerre volt, a petróleum pedig tényleg nagyon kellett, mert hol megjött az áram, hol pedig elment. S általában inkább elment, esténként pedig azért világítani kellett valamivel, főleg november végén, amikor négy óra után már sötétedett.

Szerencsére az utcánkból V.Lacinak is petróleumért kellett mennie. Szintén Zalátára, mert azokban az időkben az egyik falusi kis bolt ilyen árut kapott, a másik amolyant.

Mindegy, biciklire szálltunk és gurultunk. V.Laci tekerte a pedált, én a vázon kuporogtam fagyoskodva, mert hideg volt. De nem ez zavart igazából bennünket, hanem az, hogy visszaérünk-e a meccsre, amit az iskola kerítése előtt akartunk végigdrukkolni, ahová már délelőtt hangszórókat akasztottak ki, hogy mindenki hallgathassa a nagy londoni közvetítést.

A zalátai faluvégen határőrök állítottak meg bennünket. Akkoriban nem kószálhatott szabadon az ember a Dráva mentén. Haragban voltunk a jugoszlávokkal, s aknazár, szögesdrót és esztelen éberség őrizte a határt. A boltban is várnunk kellett, de azért kaptunk egy-egy liter petróleumot, bár a barna köpenyes boltos morgolódott velünk, amiért idegenek hurcolják el az ő áruját.

Biciklire pattantunk és fagyos északi szélben tekertünk visszafelé. Amikor a luzsoki kocsmához értünk, már vezettünk a Wembley-ben. Meghallgattuk az első félidőt, aztán indultunk haza az iskolánkhoz, ahol a kiakasztott hangszórók előtt rengetegen ácsorogtak, és lelkesülten hallgatták Szepesi közvetítését.

-Grosics, Puskás, Kocsis, Hidegkúti, Bozsik – sorolták lelkesülten a távoli Londonban focizó magyar félistenek nevét, és mindenki örült, és mindenki győzött.

A hatodik magyar gól után Gyevics, aki egyébként még tartaléknak sem fért be az utcánk csapatába, le-föl rohangált, s az kiabálta, ő lesz az új Puskás. Ezzel még nem is lett volna baj, de véletlenül nekiszaladt V. Laci biciklijének, amit az egyik akácfának támasztottunk. Gyevics győzelmi mámorától az ingatag kerékpár feldőlt, a füles szatyorban lévő két petróleumos üveg pedig menthetetlenül széttört a téglajárdán.

Este természetesen ismét elment az áram. Miközben ültem a sötétben, s nagyanyám morgolódását hallgattam az ügyetlenkedésem miatt, azon gondolkodtam, milyen jó lehet most Puskásnak Londonban, mert ha ott el is megy a villany, csak csettint, és nyomban legalább négy liter petróleumot visznek neki.

1988. november 26.

/Bencze János: Csak úgy című kötet írásaiból/