Többen úgy gondolták, a magyar futball attól fog ismét felvirágozni, hogy hamarosan bevezetik a profi ligát, s ettől aztán csupa tehetséges labdarúgó gürcöl majd szívszakadásig a zöld gyepen.

Sokan tudjuk, ez a profi liga egyáltalán nem új találmány. Én például középiskolás koromban egy nyáron többedmagammal és elvileg csőtelepítőként dolgoztak a helyi téeszben. Papíron az volt a feladatunk, hogy a legelőt öntözzük, s időnként telepítsük át új helyre az öntözőcsöveket, hogy a szórófeje ne ugyanazt a részt locsolják mindig.

Csak mi egyáltalán nem telepítettünk. K.Józsi bácsi, a téesz műszaki ágazatának vezetője elhatározta, abban az évben az Aranykalász csapat nyeri meg a helyi kispályás bajnokságot, s a csőtelepítőket úgy válogatta össze, hogy védelem, kapus, csatársor, tartalékok.

K.Józsi bácsi alapos volt. A legelőre hordozható focikapukat hozatott, s tehenektől, falutól egyaránt távol, a galagonyás mögött állítatta fel őket, hogy illetéktelenek ne láthassák, miként is nem telepítjük mi a csöveket. A kondíciónk javítására kaptunk disznósajtot, túrót, üdítőt, s körülbelül ötforintos órabérért reggeltől estig edzettünk. Ha melegünk volt, a gépész beindította a szivattyút, s a szórófejeknél lezuhanyoztunk.

A bajnokság mindenesetre indult. Először az Erdészettel játszottunk, és hat góllal nyertünk. K.Józsi bácsi örült, s ez így volt mindaddig, amíg simán meneteltünk a döntő felé. Aztán beütött a baj. B.Pista, a legjobb csatárunk elcsúszott egy szelet megolvadt disznósajton, s kifordult a térde.

- Valamit ki kell találnunk! – hajtogatta Józsi bácsi, miközben le-föl járkált a galagonyabokrok árnyékában. Sok ideje nem volt töprengeni, mert két nap múlva következett a döntő, ahol a Kisvendéglő csapata volt az ellenfelünk, s profi gólvágó nélkül nem volt esélyünk ellenük.

Ekkor Józsi bácsinak eszébe jutott Cs.Gyula, aki három faluval ugyan odébb lakott, de a Dózsa-ifiben játszott. Szakvezetőnk motorra pattant, s két óra múlva már vissza is ért Gyulával. Percek alatt megkötötték a munkaszerződést, aztán edzettünk.

A döntőt péntek délután ötkor játszottuk. Józsi bácsi birkát vágott, hogy méltó körülmények között ünnepelhessük meg majd győzelmünket. Négy óra előtt Zetorral szállítottak át bennünket a legelőről a focipályára. Józsi bácsi pedig elmotorozott a legújabb sztárunkért, Cs. Gyuláért.

Mi kicsit labdáztunk, aztán bemelegítettünk, s fél öt után már idegesek voltunk, mert se Józsi bácsi, se Gyula nem jött. Ötkor elkezdődött a döntő, s mert nem volt igazi góllövőnk, 2:1-re kikaptunk.

Józsi bácsi a meccs után érkezett összetörten. Mesélte, hogy a temetőnél megállította a falurendőr, s két órán át igazoltatta. Így nem tudott menni se Cs. Gyuláért, se ide.

- És ez nagy bűn – mondta. – Elfelejtettem, hogy az őrmester fia a Kisvendéglő kapusa!

Az igazi profi pedig nem akar veszíteni. Mivel a körzeti megbízott nem tudott Gagarin brigádot alapítani, ezért jól időzített rendőri ellenőrzéssel szponzorálta a pincérek, csaposok és egyéb sörbarátok csapatát.

Az áldozati birkát azért megettük.

1998.április 2.

/Bencze János: Csak úgy című kötet írásaiból/