Sorsverte művész volt, egy szál nagybőgővel, amelyen mindig kevesebb húr volt a kelleténél, s időnként a vonóját is elveszítette, így aztán játszani sem tudott. De ez volt a szerencsésebb, mert amikor Dadogós Laci mégiscsak megszólaltatta a nagybőgőjét, istentelen hangok törtek elő belőle dallamtalanul, bántó hangerővel. Az elrettentő hatást csak fokozta, hogy énekelni is próbált rögtönzéseihez, az pedig olyan volt, akár a riadt kutyák elkeseredett vonítása.

Mindezek ellenére szerettük Dadogós Lacit, és hozzátartozott a faluhoz, amelyben laktam húsz évvel ezelőtt. Talán a mindig ártatlanul mosolygó sötétbarna szeméért szerettük, vagy a hol fehér, hol pedig sötétkék svájcisapkájáért, bő zakójáért, madzaggal felkötött nadrágjáért, s persze azért a lelkesedésért, amellyel előadta, hogy ő egyszer majd konzervatóriumban fog játszani és Pesten, nem alább.

Senki sem tudta, honnan szedte ezt a szót, hogy konzervatórium, mint ahogy ő sem tudta soha, hol veszítette el nagybőgője vonóját, mert tulajdonképpen házi muzsikus volt, ami azt jelentette, hogy házról házra vonult, s játszott, ahol engedték.

Valójában persze a kocsmában szeretett volna esténként zenélni, mint elődei, a cigánymuzsikusok, de frenetikus bőgőszólói zavarták az ultizókat, így aztán az első akkordok után dühöngve kilöködték az ajtón.

Ám hiába kudarc, este volt, s olyankor pedig Dadogós Lacinak játszania kellett. Ilyenkor jutottak eszébe azok az ismerősei, akiket még nem köszöntött meg a névnapjukon. A naptár nem nagyon zavarta, Dadogós Laci a februári Mátyás-napot akár májusban is köszöntötte, a márciusi Józsefeket pedig augusztusban, avagy egy évben nagyvonalúan többször is, mert a kapott néhány pohár bor hatására elfelejtette, hol járt már, s hol még nem. Alkoholmámoros feledékenységében szokta elveszíteni a vonóját is. Másnap aztán kétségbeesetten vonult házról házra, hogy megtalálja. S ez elég nehéz volt, mert Dadogós Lacinak fogalma sem volt arról, merre is járt előző este. Ő csak zenélt, s közben tökéletesen kiesett térből és időből.

Dadogós Laci szabadtéri mozgó koncerteket is adott, s általában éjszaka. A mozgó koncert azt jelentette, ahol eszébe jutott, megállt, lerakta a bőgőjét, és játszani kezdett, s ami még rosszabb: énekelni is. A gyerekeim akkoriban voltak kicsik, s nagyon nem szerettem, ha fölmuzsikálja őket. Ezért aztán, mikor meghallottam az első távoli bőgőhangokat, vágtattam ki az utcára, hogy lebeszéljem Dadogós Lacit a játékról. Nem volt egyszerű, néha azt sem vette észre, hogy ott vagyok, hanem csak zenélt és énekelt ég felé fordított arccal.

Egyszer viszont meglepett. Csöndesen érkezett, s egyenest az ablakom alatt kezdett muzsikálni. Kényszeredett fölkelés, botorkálás kifelé. Dadogós Laci már ott várt a kiskapuban. Nagybőgővel, vonó nélkül.

-Tu-ttuu-doddd, mmiit já-játszot-ta-tam? - kérdezte megrendülten.

Fogalmam sem volt. Éjjel kettőkor, álomból riadva a szomorúságos zenei vetélkedőket sem élvezi az ember.

-A Da-daru madár vo-volt...Fent az égen...Mert a ku-kutyámat elütötte egy te-teherautó, és ő-őutána é-énekeltem.

Aztán Dadogó Laci is meghalt. Nem teherautó ütötte el, s nem énekelt utána senki.

1995. március 2.

/Bencze János: Csak úgy c. kötetből/