Debreczeni József: – Az agg hontalan
Zalátai Bíró János emlékének
Lenin-tanya, 1953.
Arany hullámként rengett a határ
Oda lenn, ott a déli végen,
Helyenként, mint a drágakő, villant
Fel a kasza a napsütésben.
Az Öreg ott állt a kertje végén
A botjába kapaszkodott,
Szemével megsimítá a határt,
S hálatelten az égre pislogott.
Hazafelé megsimítá a fát,
Melyet valaha Ő ültetett,
Mely oly kacérul fitogtatta már,
A pirosló gyümölcsöket.
A házat, mit egy életen át
Formált, rakott és alkotott,
Mellyel a dédunokának is
Életére otthont adott.
Díszére vált szülőfalujának,
Sok irigy szem pislogott felé,
Mikor megfáradt öreg testével
Kiült pipázni a kapu elé.
Megakadt a szeme a templom tornyán,
Amelyben zúgtak a harangok,
„Ezek zúgnak majd felettem is
– gondolta – , ha pihenni fogok.
Én már pályámat megfutottam
Megnyugszom, hogy ha meg kell lenni,
Ha az Úr Isten úgy rendelte azt,
Nyugodtan fogok megpihenni.”
Másnap hajnalban elrabolták Őt,
S gyermekeit, vitték rabigába,
Mikor kilökték őt az otthonából,
Bezárták az ajtót utána.
Könnyes szemével megkapaszkodott
A bezárt ajtó kilincsébe,
Belekapaszkodott az ablakokba,
S a házának minden kövébe.
Távolabb már csak a fákat látta,
Melyek eltakarták a szép házát előle,
Csak a torony ágaskodott ki közülük,
Az figyelt az elmenőkre,
Szemével felfalt az agg, minden rögöt,
Melyek némán búcsúztak tőle,
Megborulva sírt a búzatábla,
Harmatként hullt, csurgott a könnye,
A menet, mikor a határra ért,
Az agg zokogva esdekli:
„Nagy Isten! Most tekints le rám!
Szeretnék itthon pihenni.”
Vonaton vitték, Hortobágyra ért
Az agg, kunyhót épít magának.
Felállni bár nem lehet benne,
A bemenők kúszva járnak.
Reszkető kézzel, széket farag
Azoknak, akik arra kérik,
Oly boldogan készít mindenkinek,
Vele megőrzik majd emlékit.
Sakkot farag az unokájának,
Játékot meg a kis dédinek,
Rabszolga sorsát alkotásait,
Hulló könnyével öntözi meg.
Késő téli hideg éjszakában
Hagyá el lelke, korhadt odvát,
Szövetkezve a köddé váló könnyel,
A szeleket ők megnyargalják…
S így zokogtak lenn a éli végen,
A megborult fákkal a szelek,
Így zokogtak a néma harangok,
Ködből rájuk hullt könnyeket.
Temetőben is zokogtak a fák,
S az emlék fejfák összesúgtak,
Valahol, messze, egy halott magyarra
Idegen hantok mostan hullnak.
A fejfáján legalulra írva,
Faluja nevét lehet lelni,
Mely a porlandó vágyát súgja,
„Szeretnék otthon megpihenni.”
Meghalni nem félt, de élni vágyott!
Pihenni, az ősi honba vágyott!
Ott, hol nem rabők kísér halottat,
Hanem a falu népe áll sortfalat,
Melynek halott éneke szállna,
S belevegyülne a harang kongása.
Ott, az öregek soha nem félnek,
Mikor örökre, pihenni térnek.
A kórósi Debreczeni József Hortobágyról zokog a szél c. kötetéből.
A Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Emléknapja alkalmából avatott emlékmű a pécsi a Kálvária utcában a hortobágyi kényszermunkatáborokba elhurcoltak emlékére.
Kép: Szatyor Győző, Koós Károly-díjas faszobrász és grafikusművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagjának szobrának avatása (2018.)