Debreczeni József:  – Az agg hontalan

Zalátai Bíró János emlékének

Lenin-tanya, 1953.

Arany hullámként rengett a határ

Oda lenn, ott a déli végen,

Helyenként, mint a drágakő, villant

Fel a kasza a napsütésben.

Az Öreg ott állt a kertje végén

A botjába kapaszkodott,

Szemével megsimítá a határt,

S hálatelten az égre pislogott.

Hazafelé megsimítá a fát,

Melyet valaha Ő ültetett,

Mely oly kacérul fitogtatta már,

A pirosló gyümölcsöket.

A házat, mit egy életen át

Formált, rakott és alkotott,

Mellyel a dédunokának is

Életére otthont adott.

Díszére vált szülőfalujának,

Sok irigy szem pislogott felé,

Mikor megfáradt öreg testével

Kiült pipázni a kapu elé.

Megakadt a szeme a templom tornyán,

Amelyben zúgtak a harangok,

„Ezek zúgnak majd felettem is

– gondolta – , ha pihenni fogok.

Én már pályámat megfutottam

Megnyugszom, hogy ha meg kell lenni,

Ha az Úr Isten úgy rendelte azt,

Nyugodtan fogok megpihenni.”

Másnap hajnalban elrabolták Őt,

S gyermekeit, vitték rabigába,

Mikor kilökték őt az otthonából,

Bezárták az ajtót utána.

Könnyes szemével megkapaszkodott

A bezárt ajtó kilincsébe,

Belekapaszkodott az ablakokba,

S a házának minden kövébe.

Távolabb már csak a fákat látta,

Melyek eltakarták a szép házát előle,

Csak a torony ágaskodott ki közülük,

Az figyelt az elmenőkre,

Szemével felfalt az agg, minden rögöt,

Melyek némán búcsúztak tőle,

Megborulva sírt a búzatábla,

Harmatként hullt, csurgott a könnye,

A menet, mikor a határra ért,

Az agg zokogva esdekli:

„Nagy Isten! Most tekints le rám!

Szeretnék itthon pihenni.”

Vonaton vitték, Hortobágyra ért

Az agg, kunyhót épít magának.

Felállni bár nem lehet benne,

A bemenők kúszva járnak.

Reszkető kézzel, széket farag

Azoknak, akik arra kérik,

Oly boldogan készít mindenkinek,

Vele megőrzik majd emlékit.

Sakkot farag az unokájának,

Játékot meg a kis dédinek,

Rabszolga sorsát alkotásait,

Hulló könnyével öntözi meg.

Késő téli hideg éjszakában

Hagyá el lelke, korhadt odvát,

Szövetkezve a köddé váló könnyel,

A szeleket ők megnyargalják…

S így zokogtak lenn a éli végen,

A megborult fákkal a szelek,

Így zokogtak a néma harangok,

Ködből rájuk hullt könnyeket.

Temetőben is zokogtak a fák,

S az emlék fejfák összesúgtak,

Valahol, messze, egy halott magyarra

Idegen hantok mostan hullnak.

A fejfáján legalulra írva,

Faluja nevét lehet lelni,

Mely a porlandó vágyát súgja,

„Szeretnék otthon megpihenni.”

Meghalni nem félt, de élni vágyott!

Pihenni, az ősi honba vágyott!

Ott, hol nem rabők kísér halottat,

Hanem a falu népe áll sortfalat,

Melynek halott éneke szállna,

S belevegyülne a harang kongása.

Ott, az öregek soha nem félnek,

Mikor örökre, pihenni térnek.

A kórósi Debreczeni József Hortobágyról zokog a szél c. kötetéből.