A századfordulón induló néprajzi kutatás, majd a 20. század második felének honismereti adatgyűjtése szintén kivétel nélkül olyan farkaskalandokat rögzített, amelyeknek kártékony szereplői nem e táj szülöttei voltak. A kemény telek évadján beállott Dráva jegén éhségtől űzött farkasok hagyták ott a Papuk-hegység erdeiben lévő biztonságos tanyáikat. Ellenük hol a községek elöljáróságai, hol a járási szolgabírák indítottak hajtóvadászatot. Ha azután kiderült, hogy csak egy kóbor eb volt a riadalom okozója, akkor jót kacagtak a pánikba esett községen szomszédaik.
Valódi kalandért, farkasok okozta kárért vissza kell mennünk legalább 100 évvel korábbra, amikor még voltak a hatalmas erdők és a vadaknak biztonságot kínáltak a fás-bokros berkek és a sással-náddal felvert vízjárta rétségek.
Az esetek többségében farkas a gazdának, gazda a pásztornak okozott kárt. Ezt mondja el 1809. áprilisában a Vajszlói Uradalom tiszttartójának Szűcs János kanász a panaszos levélben.
„Történt egy napon, nagy essőben, hogy a malatzok tőlem véletlenül elmaradtak, mellyek közűl a farkas azon éjszaka kettőt megölt…Mikor estve a nyájjal jöttem haza, a hosszabban elmaradot sertésekből a farkas ismét egy malatzot elkapott, mely 3 malatzért (a gazda) most 13 forintot feltartztatott…”
Kettős szerencsétlenség érte a vajszlói katolikus esperes és két urasági hajdú sertéseit őrző Takács Sándor kanászt is. 1813 teléné egy este a szoptatós göbéket – a többi sertés közül kiválogatva – ha indította. A kanász nem tehetett róla, hogy az egyik hajdú sertése „rossz helyre menvén a jégen, bele szakadt a vízbe veszett”. A kár ebben az esetben megoszlott volna a gazda és a pásztor között, de az a kanász „szegődtség szerint járó, 4 forint készpénzből, 2 nyolcada (kb 32 liter) gabonából, 1 ingből és gatyából álló teljes fizetését egészen el tartartóztatta”.
Olvassunk bele hidvégi Szőke János panaszos levelébe is, akinek a sertéseit éveken át őrizte Punak István gazda testvéröccse, a Dani. 1817. július első hetében történt, hogy a kanász, minekutána a sertéseket kihajtotta, délben az erdőn hagyva őket, „itthon a kertekben gyümöltökön hosszan elmaradt, s azalatt a sertések másfelé tébologtak az erdőn”.
A kanász a fiával együtt előbb tűvé tette az erdőt, azután elmentek Hiricsre, Kisszentmártonba és Vajszlóra, hogy talán ott behajtották a kóbor állatokat. Végül kiderült, hogy nem jártak azok sehol sem, hanem a hidvégi határ Ablnca nevű, mocsaras helyén éjszakára lepihentek – „északa a farkasok reájok jövén, tíz szép süldőjét megöldözték”. A szétmart tetemekből négyet a pásztornak, négyet egy felajánlott, de soha el nem készült teknő ellenében a cigányoknak vitt. Egyet a farkasok egészen megettek, egyet sebesülten más pásztorok találtak meg. „Elég az – panaszolja a kárvallott gazda -, hogy tőlem 10 sertés minden haszon nélkül elveszett.” Szerinte a teljes felelősség a páronként 32 forintra becsült sertésekért a kanászt terheli.
Nézzünk be még egy pillanatra a Vajszlói Urdalom Bikhát nevű erdejébe, amelyben néhány vajszlói gazda – kemény bér ellenében- - három falkában makkoltatta disznait. Nappal felváltva őrizték a sertéseket, éjszaka pedig erős gerendákból rótt karámban oltalmazták őket a farkasoktól és az esetleges tolvajoktól (Az utóbbiakból akkoriban több akadt az ormánsági erdőkben!)
Vajszlói Váczi István két jó göbéjének az őrzését két gazdatársa vállalta abban a reményben, hogy a göbékkel az ő malacaik is „bátrabbak lesznek”. – A gazdák egy este valami oknál fogva 5 sertést kint felejtettek az erdőben. A farkasok
„reájok ütvén, mind az ötöt megvagdalták”. Váczi István egyik disznaját annyira felfalták, hogy „nem maradt benne semmi, tsupán két első lábainak darabja és valami kevés belső rész, még a fejét is megették.”
Ebben az esetben sem a mezőváros bírósága, sem a tiszttartó előtt nem tudtak a gazdák megegezni a kártérítés kérdésében, ezért került az ügy az úriszék elé. Gazdák esetén a kárt irgalmatlanul behajtották, a vagyontalan pásztorok megélhetést jelentő fizetését viszont meglepő szigorral oltalmazták az alsófokú bíróságok.
A különböző instanciákban szereplő farkasok ezúttal nem szlavóniai vendégek voltak, hanem hazaiak. Az erdőt járó embereket nem bántották, nappal nem is mutatkoztak, de azonnal lecsaptak, ha emberi gondatlanság miatt kinn éjszakázott volna a jószág.
Bennszülött voltukat bizonyítja Nagy Imre alszolgabíró hivatos jelentése, amely szerint a páprádi határban 1820-ban farkaskölyköket találtak. A vármegyei közgyűlés utasította az Adószedő Tisztséget, hogy „az agyonvert 4 kölykökért járandó 8 forint jutalmat a szolgabírónak fizesse ki”.
Dr. Kiss Z. Géza
Új Dunántúli Napló, 1996. május 29.
