Jó ötletnek tűnik, ha először megismerkedem a buszossal. Sellyén úgyis azzal fogadtak:

– Zalátán jó lesz vigyáznia, mert a határőrök két napja kaptak el ott egy hollandot! Gyógynövényeket keresgélt a határsávban!

Végignéztem magamon: edzőcipős fiatal férfi, könnyű oldaltáskával, ráadásul magában – a határőrök ideális határsávsértőnek találhatnak. Így aztán legjobb lesz megismerkedni a buszossal, aki ráadásul odavalósi, és egy óra múlva majd Zalátára fuvaroz.

A vajszlói buszmegálló környéke néptelen, távolról jövő apró zajokkal övezve lustán terpeszkedik a csönd, az ember úgy érzi, az idő múlása is lelassul ilyenkor. Szata Ferenctől kérdez a hollandról, nem tud róla.

– Zaláta még azért megvan valahogy, de kisebb falukat nézné csak meg! – vág közbe egy kórósi kolléga. – Bizony, leromlott ez az ormánsági rész, hagyták leromlani!

Ehhez bólogat Szata Ferenc is, majd hallgatunk egy sort, úgy látszik, az utóbbi időben az idegenek errefelé a pusztuló falvakról érdeklődnek leggyakrabban.

– Azért Zaláta is megfogyatkozott. Régen legalább hétszázan laktak ott. Két-háromszáz fejős tehenet hajtottak ki reggelente, most egy kisebb gulya sem jön össze. Még szerencse, az iskolát nem vitték el, a bolton, kocsmán kívül maradt valami a faluban. Igaz, 78-ban mégis oda építkeztem. De a gyerekek már biztos, hogy nem maradnak. Na, jöjjön, induljunk!

Zaláta tíz kilométerre fekszik Vajszlótól. Itt vége az útnak; a falu határában a Dráva árterülete, azon túl Jugoszlávia.

A busz nem vár sokat, zúgása még sokáig ott lebeg a levegőben, aztán ugyanaz az időtlen csend, amit Vajszlón is szinte a bőrömön éreztem. Előttem hatalmas, frissen kaszált térség, két oldalán a főutcai házai. Ez a kép az utóbbi 30-40 évben nem sokat változhatott, mert az épületek többsége ma is vakolatlan vagy fehérre meszelt nyeregtető magyar parasztház. Takarosak – romosakat csak a falu szélén látni – igaz, épülő is csak egy akadt évek óta. Hajdanán minden ormánsági falu a vízfolyások, kenderáztatók köré formálódott: a házak ide épültek, de Zalátán már régen eltűnt az építkezési láz és a víz a falu központjából, legfeljebb a talajvíz jön föl olykor itt-ott. Maradt viszont a több futballpályányi rét és a jó kilátás a házak között. Kevés olyan ház van, amely elől hiányozna a kispad.

Göndör Pali bácsi, aki az ötvenes években volt rendőr, begyűjtési előadó, majd Zaláta vb-titkára is, már a reggeli után kiült, de nem sok látnivalója akad. Dologidő van, a szemközti boltnál sem történik semmi, a csütörtök szünnap.

– Nem szívesen üldögélek, de nekem ez maradt. Tavaly óta rokkantnyugdíjas vagyok, kivették az egyik vesémet, rendetlenkedik a szívem is. Három gyereket felneveltem, sok mindent megéltem. Én még emlékszem arra, amikor a zalátai hídon ment át a vonat Szerbiába, és arra is, amikor elvitték innen a tanácsot. Mit tehetek, nincs kerék a házon, pedig legalább Vajszlóig, a lányomékig eltolnám.

Pali bácsi nagyot szív a cigarettából, a szemembe néz, majd át a túloldalra, ahonnan talicskás ember közeledik. Bontott téglákat válogat, a magányos építkezők szikár eltökéltségével fordul többször is.

Az utóbbi években egyedül Varga Jenő vágott új ház építésébe. Tavaly tavasszal kezdték, de már kívül-belül kész, a helyiségek berendezve állnak, csak a hátsó traktushoz kell a kitartás. Varga Jenő Vajszlón, a Ganz Műszer Művek alkatrészgyárában dolgozik, felesége a zalátai iskola igazgatója.

– A tanácsban mosolyogtak rajtunk, amikor az engedélyért mentünk, de itt a telekért húszezret kértek, Vajszlón pedig kisebbeket is hatvan-nyolcvanezerért kínálnak. Az iskolában 29 évig tanított egy házaspár, de akkoriban Zalátára nem adtak ki építési engedélyt, így mit tehettek, miután nyugdíjba mentek, beköltöztek Pécsre.

Közben a házigazda megmutatja a szobákat. Eddig az anyósékkal laktak, úgy tervezték, őket is átköltöztetik majd, de az öregek inkább maradnának a régi, alacsony ereszes házban. Varga Jenő Győrből került ide, de a felesége sem igazi tősgyökeres: szülei a harmincas években vándoroltak ide a dorozsmai szegénység elől.

– Kilenc éve vagyok itt, de azóta semmire sincs pénze a tanácsnak. A falugyűlésen mindent megígérnek, aztán nem történik semmi. Jó, öt éve elkészült egy új ravatalozó, az áfész tatarozta a vegyesboltot, ennyi. Az elöljárónk annyit tehet, hogy amikor a férfiak a falu közepén lekaszálják a füvet, saját zsebből fizet nekik egy sört. Uram, az ember itt csak a maga erejében bízhat! A régi zalátaiak egyre kevesebben maradnak, aki tud, beköltözik a városba, csak az öregek és a frissen betelepülők leszek többen.

Varga Jenő ez utóbbiakon a cigányokat érti. Nem telt el sok idő azóta, hogy a Dráva menti cigánytelepekről a közeli falvakba telepítették őket – az egyikbe több jutott, a másikba kevesebb.

 Dél van. Orbán Kálmán bácsi a református templom ajtajában állva húzza a harangkötelet, a falu fölött bánatos, vékonyan zengő harangszó terül szét. Nem lehet nagy harang, hiányzik a mélyből jövő méltóságteljes zúgás a hangjából, de azért szépen szól, az idevalósiaknak talán a legszebben.

– Régóta nincs már pap a faluban – illeszti a harangozó a helyére a templomkulcsot –, pedig a régi, pap híres nótaszerző volt, ő írta a zenét, felesége a verseket hozzá! (ez téves: Czere Horváth János tiszteletes csak szöveget írt, felesége Várady Ilona a zenéken kívül szövegeket is írt – a szerk.)

Amúgy Zalátán reformátusok, katolikusok, vegyesen laknak, én magam római katolikus vagyok, de mindkét felekezettől van meghatalmazásom a a harangozásra. Kétszer jövök napjában, először pár perccel tizenkettő előtt, hogy még időben asztalra kerülhessen az ebéd, aztán este negyed tízkor már a takarodót húzom el. Most egy öreg barátomat készültem meglátogatni, viszek neki egy kis ebédre, mert nagyon le van gyengélkedve, aztán megberetválom, fodrász az én eredeti szakmám. Hála istennek, meg van még az erőm, a kedvem, tudok énekelni a miséken. Elég az hozzá, nem kell a gyerekeknek támogatniuk. Hanem van nekem egy nagy szerencsétlenségem: szegény feleségem megháborodott. 72 évesen én lettem a gondnoka, amúgy ellátja magát, de éjszaka magamra kell zárni az ajtót, mert kezd közveszélyes lenni. Vajszlón jobb lenne, ugye, ha legalább egy injekciót kaphatna, ha rájön, de hát ez Zaláta, mit tehetünk? Viszont kapok ebédet a tanácstól.

* * * * * *

– Mi benne vagyunk a rekordok könyvében, nincs még egy közös tanács, amihez 12 társközség tartozik.

Katona Zoltán mondja ezt, a vajszlói tanácselnök, hangjában csendes rezignáltsággal.

– Mielőtt nyolc éve megválasztottak, összesen egy focimeccsen jártam Zalátán. Akkoriban azt sugdosták nekem, különlegesen izgága, mindig mást akaró emberek laknak ott, ráadásul tanácselnökként először az iskolaösszevonással kapcsolatban mentem ki. Engem előzőleg meggyőzött a járási hivatal – Vajszlóhoz kell csatolni őket, mert így ésszerűbb –, de ahogy szálltunk ki a kocsiból, már hallatszott: – Mit akarnak megint itt? A központi koncepciót lehurrogták, és amikor előjöttünk a legnagyobb tromfunkkal, miszerint nincs nevelő, felállt valaki: Bemutatom a Murzsán házaspárt, ők hajlandók idejönni. A falu tanárokat szerzett magának, és igazuk volt, mert az iskola ott maradt, azóta is nagyon jól dolgozik. Ezekben a falvakban egy pedagógus vagy agilis elöljáró csodákat tud tenni. Zaláta szerencsés ebben, mert jutott mindegyikből.

– A körzetünkben egyébként 5600-an élnek, ebből körülbelül háromezren munkaképesek és 2150 telepített munkahelyet tartunk nyilván. Itt a vejti téesz, Zaláta is odatartozik, de sokan járnak a Ganz itteni üzemébe vagy a vajszlói téeszbe. Higgye el, nem állunk olyan rosszul, még Sellyén sincs ennyi munkalehetőség. Nagyobb baj viszont, hogy a központi pénzek szétforgácsolódnak, hiába létezik program az elmaradott térségek fejlesztésére, az emberekre, infrastruktúrára nem igen jut. Vajszló vízműfejlesztéséről is le kellett mondanunk, a pénz a társközségekre költöttük. Zalátán felújították a pedagógusok lakását, szeptembertől napközi van, a báziskonyháról 30-40 adag meleg ételt visznek ki.

** * * * * *

A fiatal buszos Budapest-térképpel a kezében kalauzol. Kérdezem, minek a térkép: az öccsét vinni majd pályaalkalmasságira, talán sikerül bevinni sofőrnek a Volánhoz őt is. Jó állás az, a szolgálat fárasztó, de utána ott a szabadnak, lehet menni a Drávára horgászni.

– 1960 körül jöttünk ide Bácsszőllősről, szép vidék, arra nincs ennyi sár, de azért nem mennénk vissza. Öten vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb fiú, de szerencsére nem noszogatnak a nősüléssel, bár lehet, nemsokára sor kerül rá. Egy elvált asszonykával jöttem össze – igaz, volt már egy kis mosolyszünet is – , itt ismerkedtünk meg, a nagymamájánál nyaralt. Ott a nagy ház, de még nem beszéltünk róla, hová is költözzünk. Én maradnék, de ő Pécsen lakik, nem valószínű, hogy eljönne ide, ott lakást venni viszont aligha sikerül nekünk.

– Figyelem ezt a nagy hajtást körülöttünk, mindenki pluszmunkákat vállal, még több földet, még több földet – itt Zalátán is vannak néhányan – nem értem őket. Minek? Nekem nincs szükségem arra, hogy milliomos legyek. Mit kezdenék vele ebben a mai világban? Inkább nem erőlködöm, nekem fontosabb a nyugalmam, lemegyek horgászni, elfocizgatok a srácokkal. Az én időmben még külön csapat játszott Zalátán, ha sokszor ki is kaptunk, de legalább volt egy csapat. Már az sincs – három-négy falu adja össze a tizenegy embert.

A kocsmában közben egyre többen gyűltek össze, most éppen Gyuri ugratásával telik az idő. Gyuri a környék hontalanja, lakása nincs, hol az egyik, hol a másik közeli faluban tűnik föl, hogy napszámot vállaljon. Kevéssel beéri, korsó söre is félórája kitart előtte. Mereven ül az asztal mellett, tekintetét a söntéspult valamelyik apró pontjára függeszti, de azért bizonyára hallja, amit egy foghíjas, szürke arcú ember kiabál neki:

– Megint kidobott az asszony, Gyuri? Mutasd, mit hagyott a stafírungban? A vicc tárgyát az képezi, hogy mindenki tudja, Gyurinak sohasem volt felesége, és nejlonszatyrában hordja minden vagyonát. A szürke arcú ember újabb sört tesz Gyuri elé, gondolja, így folytathatja. A szatyor felé nyúlkál, amikor Gyuri szégyenlősen megszólal:

– Hagyjál már! – nagyon rekedt hangja van, és naptól sötétre cserzett arcát is alaposan megszántotta az élet, éppenséggel lehet hatvanéves, de negyvenöt is. A további poénoktól megmenti az autóbusz, ami élénk surrogással fékez a kocsma előtti placcon. Az emberek az ablak felé fordulnak, munkából hazatérők jönnek be, Gyuri pedig kiihatja a potyasört, és ugyanazon a rekedt, szégyenlős hangon elbúcsúzik. Hogy meddig vesz jegyet azt csak Szata Ferenc tudhatja, de hogy hol alszik el majd, azt talán maga, Gyuri sem.

A buszajtók becsukódnak, Szata Ferenc belenéz a visszapillantó tükörbe, és a busz lomhán megindul. Zalátán hét után csak a zalátaiak maradnak.

Torma Tamás

Magyar Ifjúság 1987. 11. 20.