Nótamúzeum a paplakban

A fiatal tiszteletes asszony vagy fél évszázada ültette a fenyőket. Most is ezek a fák őrzik a zalátai parókiát. Mondják, mikor pilinkél a hó, olyan ez a zöld-koszorúzta paplak, mint egy valószínűtlenül szép karácsonyi képeslap. Tavasszal, nárcisszal teli a kert, nyílik a lila orgona.

- Aztán meg ne lepődjön, ha ájtatos matróna helyett ma is elragadó, fiatalosan fáradhatatlan asszonyt talál – figyelmeztetett, Zalátáról elszármazott ismerősöm. – Elcsodálkozhat az emberfia, honnan van ennyi erő ilyen törékeny teremtésben. Két generációt nevelt a faluban. Ha úgy tetszik tanító, népművelő, nótaszerző egy személyben. Sikerszámait gyakran hallom a rádióban. „A miért találkoztunk…”, „Harmatos a búza szára…”, A csillagok fönn ragyognak…”, a „Tövis között kék ibolya…” kezdetű és más szerzeményei ma is szerepelnek a hazai és a külföldi adók műsorán, játsszák a rangos éttermek cigányzenekarai.

A birsillatú szobában nyugtató a csend, a dióból faragott bútorok barnáját pántlikák pirosa élénkíti. Díszes ormánsági főkötők borítják a falat, odébb több száz hímes tojás, selyemből varrt tükrösszívek. A polcokon régi újságok, fotóalbumok, temérdek kotta, nóta és népdalszöveg. Akár egy házi-múzeum, sajátos világ, értékőrző kis sziget.

Amíg a minden vendégnek kijáró – gyümölcslével ízesített, fűszeres tea - az asztalra kerül, a háziasszony elébe vág a kérdésnek.
- Tudom, arra kíváncsiak, hogyan lehetett egy falusi református lelkész felesége egyidejűleg tiszteletes asszony és nótaszerző csárdáskirálynő, a lapok címoldalának fotómodellje.

Várady Ilonka, - kezébe a frissen szerzett tanítói diplomájával – komolyzenei pályára készült. Tanárai tehetségesnek tartották, a napilapok hírei „ígéretes zongorista”-ként említették. Aztán közbejött a szerelem, s a fiatal lány hírtelenjében a baranyai határszélen találta magát. Követte férjét, Czere Horváth Jánost az Ormánságba.

- Tudják, milyen élet volt itt a huszas, harmincas években? – Egyke, szegénység, elmaradottság. Életelvem, mindenki magában hordja a lehetőségét, hogy saját világot teremtsen. Megújítani magunkat, állva maradni, mint a fák- ez a legfontosabb. Kerestem a helyem, a módját, miként élhetek itt a leghasznosabban. Tanítottam, óvodát szerveztem, műkedvelőként műsoros esteket rendeztem. Hiányzott a zene, - s mivel a falusi ember nótával búsul, vigad – csárdásokat szereztem.
Kirobbanó sikert hozott az első nyilvános szereplés, 1941-ben az első országos „Dankó Pista” dalszerző pályázaton elnyertem az első, második, harmadik és ötödik díjat. „Zaláta dalnokát” ünnepelték a nótarajongók. Szeged három napig vendégül látta, s a Dankó szobor másával ajándékozta meg. Ezt követte a Tinódi-díj. Számtalan meghívást, kedvező ajánlatokat kapott, hanglemezei jelentek meg, Huszka Jenő és Ádám Jenő biztatta. Szövegírók százai ajánlkoztak szerzőtársnak, így Szabó Lőrinc is kérte, hogy a zalátai papné zenésítse meg a „Szeretlek, szeretlek, szeretlek …” című versét. Burai Zsiga a hortobágyi csárda híres prímása haláláig játszotta H.Várady Ilona nótáit. Egyik szerzeményével Kodály Zoltánt is megtévesztette. A nagy mester pásztordalnak vélte a „Nagy fölyhőbül lesz nagy eső…” kezdetűt.

- Hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem az okleveleknek, elismerésnek, népszerűségnek. Megtéveszteni nem hagytam magam akkor se, ha művésznek tituláltak, s néhány szerzeményemet értő, képzett muzsikusok is népdalnak hitték. Mint ahogy a kerti rózsa nem vadvirág, különbség van a népdal, magyarnóta, táncdal között. Azért mégis testvérek. Tagadjuk, vagy bevalljuk, kell a csárdás, a magyarnóta is. Igény van erre.
……………..
- Valamikor nem tudtam megenni a kukoricakásával töltött ormánsági hurkát. Ma a kedvencem. Közel ötven év – az egész életem. Baranyaiak lettünk én és szegény uram, aki nemrégiben váratlanul halt el. Felvilágosult ember volt, értette az én nyughatatlan, lényeget kereső természetemet. Mindig a haladás oldalán állt. Alapító tagja volt a földműves szövetkezetnek, a felszabadulás után számos posztot betöltött, segített, ahol tudott. Temetésére a vajszlói ÁFÉSZ küldte a legnagyobb koszorút.

- A „pap-tanítónéni” – ahogyan a környéken tisztelik – csak meghitt pillanatokban a beavatottaknak mutatja meg az évtizedek óta gyűjtött értékeket: a kaláris-gyűjteményt, ma már alig fellelhető népviseleti ruhákat az ország minden tájáról. Ormánsági népviseletből 12 komplett darab van a birtokában a menyasszony ruhától a legény felöltőig.

- Arra vagyok a legbüszkébb, megénekeltem Magyarország legszebb tájait, hegyeit, folyóit, városait, népviseleteit. Céltudatosan tettem, hazaszeretetből. Persze ez pátoszosan hangzik, de megérthetik, az is öröm volt, ha legalább a lakodalmi vendégek nótáztak az Ormánságról, a Mecsekről, a kalocsai, buzsáki lányok hímzett szoknyájáról.

- Többször újra kezdtem mindent. A háború elpusztította gyűjteményem legnemesebb darabjait, de azért rengeteg értéket őrzök…….egy .nótamúzeum…..

Dunántúli Napló, 1975. március 23., vasárnap