A címben a nyolcvan éve született művére utalok, melynek címe: Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község életéről. Elsüllyedt faluk Zaláta határában, ahová barangolásom vezetett: Zehipuszta, Lajostanya
Zehipuszta nem is oly rég még lakott volt, most már nevének végzete teljesedett be rajta. Kemséhez tartozott mindig is, de közelsége, lakói ezer szállal kötődtek Zaláta községhez. A középkorban, mikor a vizek uralta területek végett kevés volt a legelő, Kemse és Zaláta lakói véres összetűzésbe is kerültek (Kiss Z. Géza Ormánsági változások, fejezetek a 18-19. századi társadalom történetéből). Ugyanakkor előbb idézett könyvből azt is megtudhatja a figyelmes olvasó, hogy a zehipusztai cselédeknek futballcsapatba is összeverődtek olykor. Az ezredforduló környékén az istállók megszépültek, a legelőket kitisztították, valami elkezdődött: újra élet költözött Zehire, majd újra elnéptelenedett, az épületek ebek harmincadjára kerültek. Olykor hallani tervekről, újjászületésről…
Lajostanya ezzel szemben egy olyan sokáig virágzó falu volt, amit fénykorában majd másfélszázan (!) lakták. A falu a vasút közelsége miatt fejlett volt, iskolával, rakodóval, számos betelepülővel. Az ötvenes években kérte Zalátához való csatolását. 1955-ben 139 lakosa volt Lajostanyának, melynek különlegessége az, hogy az ide települtek 13 megyéből érkeztek, a legtöbben Szabolcs-Szatmár megyéből (21 fő). Mára egy épület maradványait találjuk csak. Pár éve a Lajostanyáról elszármazottak az augusztusi zalátai falunapon gyűltek össze. Sajnos sem Zehiről, sem Lajostanyáról régi fotókat még nem leltem.
A történelem sodrában számos falu (a pár portát számláló lakott részeket is értem alatta) elhalt, elpusztult, elnéptelenedett. Zaláta vonatkozásában is több ilyenre akadt példa az elmúlt századokban: Kápolna falu, Topolypuszta, Gyulafalva. De Zaláta megfogyva bár, de törve nem, más ormánsági falvakkal együtt Él!
