Stanics Mihály

1947-ben kaposvári gimnazisták honismereti kiránduláson vettek részt a baranyai Ormánságban. Az alacsony dombokra épült falvak, a vízjárta erdős-ligetes táj, a természet szépsége nagy élményt nyújtott a fiataloknak, akik a vidék népével való ismerkedést is feladatul kapták. Az egyik zenei pályára készülő diák ekkor találkozott össze Csányoszrón Stanics Mihállyal és ez a találkozás meghatározó jelentőségűnek bizonyult mindkettőjük számára. Stanics Mihály személyében ugyanis az átlagból kiemelkedő, kiváló énekessel hozta
össze a sors Olsvai Imrét, aki később a Zeneakadémia zenetudományi szakán folytatta tanulmányait, és gyűjtését személyesen mutathatta be Kodály Zoltánnak, Lajtha Lászlónak.

Mivel a fiatal gyűjtő énekese teljes repertoárjának megismerésére törekedett, több alkalommal is felkereste, így 1952-ben, majd 1955-ben. Ebben az időben Magyarországon a magnetofon
még nem terjedt el, ezért csupán a dallamok lekottázása történhetett meg, melyet Olsvai aprólékos gonddal, a dallami, ritmikai és intonációs változások, vagyis az élő népzenére jellemző variálás lehető legpontosabb megfigyelésével végzett. Csak 1956-ban kerülhetett sor
hangfelvételek készítésére, amikor Stanics Mihály már 82 esztendős volt.
A felvételek technikai gyarlóságát ellensúlyozza, hogy az idős férfi hangja magas életkora ellenére is erőteljesen, meggyőzően szól. A felvételek népzenei jelentőségét növeli, hogy olyan ember
énekeit rögzítették, aki a 19–20. század fordulóján már felnőtt korban volt, vagyis énekstílusa még a 19. században alakult ki.
Stanics Mihály 1874-ben született Somogy megyében, a Teklafaluhoz tartozó Vitézipusztán, ahol apja juhászkodott. A pásztoremberek munkalehetőségeiktől függően gyakran változtatják lakóhelyüket, bár általában bizonyos kisebb földrajzi körzeten belül. Így
volt ez a Stanics család esetében is. Mihály születése után néhány hónappal a család a Baranya megyei Sumonypusztára költözött. A fiúcska itt nőtt föl és tanult bele apja mesterségébe. Huszonkét éves koráig juhászbojtár és béres volt. A katonaidő letöltése után
folytatta a pásztorkodást: Zehiben juhokat, majd Eizerpusztán teheneket, Kissárostón disznókat őrzött. Közben a pécsi vasútállomáson is dolgozott, mint szertáros. A városi munka
azonban nem felelt meg neki, hamarosan otthagyta, mivel – mint mondta – „nem szeretett uraskodni.” Az I. világháborúban fogságba esett, 1920-ban tért haza. Utána Verságon volt juhász és Háromfán gulyás. 1930-ban az Ormánságban telepedett le, két hold földet vett
Csányoszrón, és itt élt 1957-ben bekövetkezett haláláig.

Stanics Mihály dalrepertoárja régies, és elsősorban a pentaton-kvintváltó dalokkal jellemezhető, melyekből hárommal ismerkedünk meg. Első a „Zörög a kocsi” kezdetű (022), 
28 melynek dallamtípusát Kodály Zoltán a kvintváltó szerkezet példájaként tárgyalta A magyar népzene című tanulmányában. A dal szokásos feszes ritmusa itt sajátosan, jóízűen fellazult. A
második és harmadik dallam – rokonnépi párhuzamaival bizonyíthatóan – még a honfoglaláselőtt alakult ki. Stanics Mihály táncos hangvétellel, kanásznótának énekelte, illetve dúdolta
őket (023–024), dúdolásával utánozva azt a módot, ahogyan valamikor furulyán is megszólaltatta e dallamokat. 
Stanics Mihály nemcsak a régi dallamok bőséges ismeretével tűnik ki, hanem azzal is, hogy különlegesen vonzódik a tiszta pentatóniához. A dallamokat úgy alakítja-variálja, hogy a hangnemtől idegen ún. pienhangokat még átmenőhangként is – másokkal ellentétben –
legtöbbször elkerüli. Ezen kívül szívesen fogalmaz nagyívű dallamfordulatokkal, mint a „Csányoszrai fogadónál” kezdetű dalában (025), ahol az első sor két felugró kvattal oktávot
jár be, a harmadik sor közepén pedig a dallam a felső oktávhangról egyetlen lépéssel éri el az alsó oktávot, az alaphangot. Előadói stílusára jellemző a hajlékony parlando-rubato, melyben
olykor két sort is egy lélegzettel fog össze, illetve a táncos lüktetésű, sohasem merev giusto, mely „bérös-verbunk”-jában (026) és „ugrós kanásztánc”-ában (027) figyelhető meg, ahol
éneklését – tánc híján – lábdobogással kíséri.

Stanics Mihály dalait főként juhászkodó, mulatós kedvű édesapjától tanulta. Betyárballadáinak többségét minden bizonnyal tőle örökölte, hiszen ezeket a pásztoremberek különösen kedvelték, a somogyi-baranyai pásztorok élete ugyanis a múltban gyakran
összefonódott a betyárokéval. Stanics Mihály a szövegekre kevesebb figyelmet fordított, mint a dallamokra. Fiatal korában parasztbandában hegedült, sőt tudott játszani furulyán, citerán, tamburán is, és zenész-szokás szerint a dallamok szövegét nem mindig, illetve csak részben
jegyezte meg. A következő betyárballada-összeállítás két rövidebb szöveg-töredéket tartalmaz, melyek régi stílusú dallamokhoz kapcsolódnak. A balladai történeteket ugyan nem ismerhetjük meg belőlük, de így is képet festenek a 19. század letűnt világáról. Tragikus
eseményre utal a „homályos idő”, a „gyászba borult mező”, az „itató kútja”, mely „vérrel bugyborékol” (028), majd az ítéletet hozó „nagyságos urak”-ról hallunk, akiknek „aranyszőrű
pejlovat” kínál a betyár szabadsága fejében (029).

Stanics Mihály dalrepertoárját, előadásmódját a népzenetudomány a dél-dunántúli pásztorhagyomány legértékesebb zenei örökségeként tartja számon. Dalai ennek ellenére – a felvételek gyengébb hangminősége miatt – nemigen kerültek közforgalmú lemezekre, de
népzenei kottás kiadványokban gyakran szerepelnek. Eredeti hangfelvételeinek bővebb bemutatására ez alkalommal nyílt lehetőség első ízben.

Forrás. Paksa Katalin: "Énekeltem én" - kiváló népi énekesek antológiája