Sütő Gyula: Életem, nagyon röviden….
2018. október 10. írta: Ormánsági História

Sütő Gyula: Életem, nagyon röviden….

A napokban egy könyv került kezembe. James A. Michener: Az andaui híd. E könyvből vett idézettel kell kezdeném írnivalómat…

-Művelt népei a világnak, az ezeréves Magyarország őrtornyain kezdenek kilobbanni az utolsó lángok. A támadó szovjet hadsereg eltiporja háborgó szíveinket. Harckocsijaik és ágyúik Magyarország földjén dübörögnek. Feleségeink, anyáink és leányaink reszketnek a borzalomtól. Még emlékeznek a szovjet hadsereg 1945-ös bevonulásának szörnyűségeire. Mentsétek meg lelkeinket! S.O.S.!

- Európa népei, akiket egykor megvédtünk a barbárok támadásaitól, halljátok meg most a magyarországi riadó vészjelét!

Művelt népei a világnak, a szabadság és emberi összetartozás nevében kérünk, segítsetek. Hajónk süllyed. Eltűnnek a fények. Óráról órára sötétebbek az árnyak. Halljátok meg kiáltásunkat. Mozduljatok meg. Nyújtsatok testvéri kezet felénk!

- Világ népei, mentsetek meg. S.O.S.!

- Segítség, segítség, segítség! Isten veletek és velünk!”

Ez a felhívást 1956. november 4. vagy 5-én angol, német és magyar nyelven én olvastam be a dunapentelei Rákóczi Szabad Rádióba. Soha nem gondoltam, hogy a fenti könyv lapjain Buenos Airesben találkozom saját magammal….Pár perccel az adás elhangzása után telepes rádióból halottam: „Vettük az adást, de ismételjétek meg! „Ez azonban már lehetetlen volt, mert az orosz tankok akkor már olyan közel voltak a városhoz, hogy az Erőmű főmérnöke az áramtermelő berendezéseket leállította és áram nem lévén a Rákóczi Szabad Adó adását beszüntette… Akkor elég hosszú ideig az akasztófa árnyékában éltem, de tetszett Istenek, hogy a lelkemben őrzött „hang” tovább éljen benne, küldetésemet még nem teljesítettem…

Nagyon messzire mentem, vagy messziről kezdtem. A Bükk-hegység kellős közepén csodálatosan szép helyen születtem, 1925 -ben. Édesapám bányász volt, de földművelő őseim földszeretete abban mutatkozott meg, hogy bárhol a falu határában csak egy darabka föld eladó volt, édesapám volt az első vevő. Négyen vagyunk testvérek és hiába volt gyermekkoromban „betűéhségem” a család akkori helyzete nem engedte meg a továbbtanulást. Jóllehet már akkor, a hatodik elemi után, felragyogott egy halvány csillagfény. A sárospataki Kollégiumba tehetségkutató vizsga alapján vették fel a falusi gyerekeket. Sajnos azonban a jelentkezéssel elkéstünk és így ez a lehetőség számomra ködbe veszett.

Azonban végül mégiscsak győzött „betűszeretetem”. Előbb a polgári iskola négy osztályát végeztem el magánúton, de úgy, hogy közben előbb a DIMÁVAG (ma Lenin Kohászati Művek) Otthon Szállójában dolgoztam, mint portásinas, utóbb pedig szülőfalum körjegyzőségén, mint OM írnok. Nagyon szerettem volna még továbbtanulni és így főispáni segítséggel kerültem az OTI Miskolc Kerületi Pénztárához. Gimnáziumi magántanulmányaimat a háború akadályozta meg. 1943 -ban sokad magammal, mint leventét Ausztriába vittek. Utunk utolsó állomása Wels városa volt. Háromszor estem át újonckiképzésen, jóllehet jelentkeztem a Hunyadi-páncélosokhoz, de ilyen irányú kiképzésre már nem kerülhetett sor. Tehetségkutató vizsgán alkalmasnak találtatván tisztjelölt lettem, de ennek sem volt már semmi gyakorlati jelentősége. Társaimmal amerikai fogságba kerültünk, ahonnan 10 nap után megszöktünk, irány „haza”. Istennek hála 1945. június 20 -án már „otthon” voltam.

A leigazolás után minden további nélkül visszavetek munkahelyemre és újból hozzáláttam abbahagyott tanulmányaim továbbfolytatásához. 1948. szeptemberben érettségiztem, de közben életbe vágó fontosságú esemény történt velem. Az életúton találkoztam az élő Jézus Krisztussal és ez a találkozás egész további életemre döntő hatással volt és van ma is az. Világi pályámnak, amely pedig nagy reményekre jogosított akkor, mint bányászgyermeket, ott hagytam és beléptem a Református Egyház Misszionáriusképző iskolájába, hogy tanulmányaimat elvégezve mint misszionárius életemet istennek és az őt nem ismerő népeknek szenteljem. Azonban tetszett istennek másfelé irányítani. Ugyanis iskolánkat másfél évi fennállás után a Ref. Egyház bezáratta és valamennyi misszinorius-jelöltet hazaengedett.

Ezek után 3 évig kántor voltam Szerelmén egy Bajától 6-7 km-re lévő faluban. Itt ismerkedem meg feleségemmel, Ziegler Etelkával és született meg első gyermekünk Zsuzsanna. Ekkor azonban, mivel a fizetésem nem volt elég a kis család eltartására, jóllehet apósomnak is segítettem, akinek gyapjúfonó gépe volt – világi pályára kellett lépnem. Az akkori viszonyok között szinte az egyetlen lehetősége – mivel mint „klerikális” megbélyegzett voltam, az akkor épülő Sztálin Vasmű, Sztálinvárosban.

1952. október 29-én lépben be a Vasmű állományába, hogy 30 éven át előbb műszaki állományban, mint anyagellátási vezető diszpécser, majd adminisztratív állományban, mint raktárvezető, 1956 -tól pedig fizikai munkásként, fizikai állományban, előbb mint adagoló-munkás és beugró elegymester az Érctömörítő  üzemben, majd pedig 1959 -től mint kormányos és meleg-hengerész a Meleghengerműben kerestem a közben Zoltán fiúnkkal megnövekedett családom számára a mindennapi kenyeret.

Feleségem Zoltán fiúnk születése után tbc-s hashártya-gyulladást kapott és 3 hónapon belül még egy bélcsavarodást, amire újból hasműtétet kellett rajta elvégezni. Ennek következménye lett, hogy a bajai kórházból úgy engedték el, hogy állandó munkát ne vállaljon, mert fennáll a visszaesés lehetősége. 1952 és 54 között egyedül éltem. Feleségem a gyerekkel 1954 -ben költözködött utánam, amikor a Vasműtől szolgálati lakást kaptam. Azután jött az 1956. A Budapesten történt események hírére a VASMŰ-ben is megkezdődtek a munkásgyűlések. Első alkalommal beválasztottak a Munkás Tanácsba. A tagok egyike én voltam. Az Igazgató Tanács soraiból delegált 2 tanácstagot a város a Nemzeti Bizottságába. A tagok egyike én voltam.

A forradalom első napjaiban a honvédség nem állt át a NÉP oldalára, sőt amikor a fellelkesedett tömeg fegyvert követelve vonult a Kiegészítő Parancsnokság épülete elé, rájuk lőttek. Szomorú, de halálos áldozatok is voltak. Az áldozatokat honvédségi sörtűzzel akarták elbúcsúztatni, ami ellen felemeltem a szavamat. Ez természetesen már a honvédség átállása után történt. Ekkor már a honvédség a Nemzeti Bizottság rendelkezésére bocsátotta rövidhullámú adó-vevő berendezését és így alakult meg a Rákóczi Szabad Rádió, amelynek megszületésétől kezdve munkatársa, majd később, rövid ideig vezetője is voltam, tekintve, hogy a munkatársak legnagyobb része a nyugatra való távozást választotta. Utolsó adásunk részletét a túloldalon már leírtam.

Ez időben feleségemmel Szeremlén tartózkodtunk, foglalkozva a gondolattal, hogy a jugoszláv határ nem messze lévén, átlépünk Jugoszláviába, amit azonban előbb apósom javaslatára nem tettünk meg, majd pedig visszaindulván a kezembe került egy akkori Szabad Nép, amiben már hírül adták, hogy a Vác Szabad Rádióadó munkatársait már akkor a vezetőt életfogytiglani, munkatársait pedig 5-15 évi fegyházra ítélték el. Amikor ezt a hírt megmutattam feleségemnek, én kérdeztem, ez után mit tegyünk, feleségem válasza ez volt: menjünk vissza. És visszamentünk…

Ma sem tudok más magyarázatot találni, mint elrejtett a kegyelmes Isten. Mert a városban mindenki tudta: mi voltam és mit tettem. Ennek ellenére soha többen nem kerestek. Jóllehet sokszor éreztették velem, hogy nagyon jól tudják mit tettem. Munkahelyemen visszaminősítettek. Jóakaratú vezetőim így próbálták kifogni a szelet a vitorlámból. Rövid ideig még újságíró is voltam. Dr. Nádosy Ferenc létéri orvos látván, hogy a hivatalos egyház mennyire nem akarja teljesíteni Jézus Missziói parancsát, előbb ő maga szerkesztett egy Misszió című újságot, majd munkatársat keresett a külföldről érkező hírek összefoglalására. A munkatársak egyike én voltam. Közben a kis ref. gyülekezetben kántorkodtam, sőt a gyermekek vallásos neveléséből is igyekeztem kivenni a részemet, de ha a környéken valamelyik ref. lelkész megkért a helyettesítésre, vagy egy-egy igehirdetésre, örömmel vállaltam.

1964 -ben idegenvezetői vizsgát tettem az IBUSZ-nál, majd 1968 -tól nemzetközi idegenvezetővé minősítettek. Így voltam több mint tízszer az egykori Szovjetunioban, Lengyelországban, az egykori NDK-ban, Jugoszláviában, de különösen sokszor Romániában, közelebbről Erdélyben. Amerre jártam, mindig az ország nyelvének megfelelő Bibliát vittem. Kétszer büntettek meg. Először egy évig, másodszor öt évig nem hagyhattam el az ország területét.

1980-tól a Lepra Misszió munkatársa voltam és a budapesti Ref. Thelógián 1983 és 1987 között tanultam, szereztem lelkészi oklevelet. 1987. november 1-től szolgáltam mint gyülekezeti lelkész a Harkány melletti Vajszlón, ahol 12 gyülekezet gondjait bízta rám az Isten, 1993. február 15 -től pedig Argentínában igyekszem Istent és magyar testvéreimet szolgálni.

Buenos Aires, 1995. február 3.

/Talán még eddig nem is fordult elő olyan, hogy annyi levelezést kelljen lebonyolítani, mint amikor Nt. Nagy Balázs Dezső, ill. Nt. Sütő Gyula lelkészekről gyűjtöttem az anyagot. Köszönöm a segítséget Hoppál Péternek, a kinti magyar nagykövetségnek, s főként Benedek Lászlóné Micsinay Máriának (az Argentínai Magyar Református Egyház főgondnokának) - a szerk./

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ormansagihistoria.blog.hu/api/trackback/id/tr7514293909

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.