A szálkai világrekord elejtésének (talán) igaz története
2018. október 02. írta: Ormánsági História

A szálkai világrekord elejtésének (talán) igaz története

A szálkai agancs évtizedeken (65 évig?) át a magyar szarvas dicsőségének hirdetője volt, egykoron még a Magyar Vadászok Országos Szövetségének címerében is ott díszelgett. És gondolták volna, hogy van ormánsági, vajszlói kapocs is?

"Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek..." /Arany János/

alán sorsszerű, hogy egyes kapitális szarvasbikák elejtésének körülményeit homály övezi. Ezek egyik leghíresebbike a Tolna megyei szálkai világrekord szarvasbika. Ennek a páratlan huszonkettes agancsnak a súlya elejtésekor nagykoponyával valószínűleg meghaladta a 15 kilogrammot. A csodálatos trófea átvészelte a viharos 20. századot, és ma is megtalálható a Természettudományi Múzeumban.

Ki volt az elejtője? Egy ismeretlen vadorzó vagy Reinspach János vagy Diczendy Pál? Talán sohasem tudjuk meg bizonyosan. Az azonban szinte biztosra vehető, hogy elejtése 1891-ben történt, de az már nem, hogy augusztus 15-én vagy szeptember 1-jén végzett vele a bizonytalan kilétű elejtő golyója, a Tolna megyei Szálka közelében. (Akkoriban többször kezdődött a szarvas vadászati idénye augusztus 15-én.) Az is valószínűsíthető, hogy a kiváló gímszarvas Montenuovo herceg erdeiben jutott el agancsfejlődésének csúcsára, oly méretűre nőve, hogy világelsőségét több mint hatvan évig megőrizte.

A kapitális agancs 1902-ben, Budapesten került először kiállításra, mint egy vadorzó által elejtett, de Montenuovo herceg tulajdonában lévő trófea. Majd 1910-ben, Bécsben nyerte el a legjobb aranyérmes és a „világrekord” minősítést. 1930-ban, Lipcsében bírálták el először, és – a régi Nadler-képlet szerint – 228,95 pontot kapott, mint a kiállítás legjobb gímagancsa. 1937-ben, Berlinben a Nemzetközi Vadászati Kiállításon az új szarvasképlettel elbírálva, 243,90 pontra bírálták, Reinspach János trófeájaként.

A Szederjei Ákos vezette Országos Trófeabíráló Bizottság ismételt felmérése szerint, az ötvenes évek végén 230,95 új Nadler-pontot valamint 246,51 nemzetközi pontot ért el. Terítékre kerülésének krónikáját két formában is feljegyezték.

Az egyik Diczendy Pál írásaként, 1942. március 25-én a Vadászújságban jelent meg. Ezt az írást tekintik hitelesnek a Tolna megyei Millenniumi Vadászati Almanachban Király István. Diczendy Pál mai szemmel szörnyűen vadásziatlan körülmények közötti, augusztus 15-én történt bikasebzést mesél el, utólag magának tulajdonítva a szálkai bikát. Írását úgy fejezi be: „Állítólag ez az a híres szálkai 22-es”. Tehát – valószínűleg – maga sem ismerhette fel az általa megpiszkolt, később dögön fellelt bikát, illetve agancsot.

Bár az elejtés után 51 évvel közölt cikkben azt is leírja, ki találta meg, s hogy miért került a trófea Montenuovo herceghez. Ma már teljesen érthetetlen, hogy miért csak ötven év után állt elő a bika elejtésének ezzel a változatával. A korabeli sajtó sem figyelt fel a történetre, talán éppen azért, mert a vadorzó általi,közszájon forgó elejtési történetet erősítette meg.

A másik változatra Szederjei Ákos és Otto Sartorius Magyarország aranyérmes szarvasbikái című, közösen írt német nyelvű könyvében bukkantam. Szederjei Ákos Mayer Károly erdőmérnöknek, mint szemtanúnak visszaemlékezését közli itt, mint a szálkai világrekord elejtésének egyedül hiteles történetét. A fejezetrész magyarra fordítva az alábbi:

Mielőtt sorra vennénk az 1880-1913-as évek aranyérmes bikáit, szeretnénk az 1891-ben, Szálkán elejtett, később világrekordként ismertté vált Montenuovoi bika elejtésének hiteles történetét ismertetni. Mayer Károly erdőmérnök, mint szemtanú, a következőket mesélte:

„Édesapám, Mayer Károly annak idején főerdész volt (erdőmester) Alfred Montenuovo herceg németbólyi birtokán, ennek része volt a szálkai erdő is. Az erdő vadászati joga a herceghez tartozott, és édesapám, ahogy ez akkoriban Magyarországon általános gyakorlat volt, bérelte az a tulajdonostól, évi 30 forintért. Amikor 1876-ban apám munkába állt Szálkán, a gímszarvas csak átváltó vad volt ezekben az erdőkben. Mint új gazdálkodó és szenvedélyes vadász, apám nyugalmat akart teremteni a vad számára ezen a területen. A kocsik csak lassú tempóban közlekedhettek, az emberek csak halkan beszélhettek. Az ápolási munkák után a fakitermelés idejéig, tehát áprilistól novemberig, az erdészeti személyzeten kívül senki emberfia nem léphetett be az erdőbe. Addig a szarvas a Duna völgye és a Mecsek-hegység között vándorolt, most itt a szálkai erdőben nyugalmat talált, sőt télen etették is, így aztán hamar megtelepedett. 1880 őszén lőtte apám az első szarvasbikát, egy öreg, visszarakott agancsút.

A trófea még ma is ott lóg szobám falán, csak két, ágak nélküli szárból áll, a bal szár 10 cm hosszú, a jobb 70 cm, mind a kettő 15 centi körméretű. Szeptember közepén találkozott édesapám ezzel a kereső bikával. A grandlik nagyon lekopottak és sötétbarnák voltak.

A herceg meghagyására a szálkai földek vadászati jogát is bérbe adta az akkori erdőmester, apám azt is kibérelte évi 30,6 forintért. A vadgazdálkodás, a vadvédelme folytán, de különösen a ragadozók féken tartása következtében nem csak az őz-, de a szarvasállomány is évről évre nőtt. Ennek következtében az 1890-es új bérleti szerződés kötésekor a helyi parasztok összefogtak apám ellen, és a bérleti díjat 271 forintra emelték (270 forintig apám is állta volna). Az új bérlők mindenek előtt, amennyire csak lehetett, megtizedelték az apróvadat.

A nagyvad kilövéséhez az erőd szélétől 100 méterre lesgödröket ástak a földbe. Az első évben az erdőből kijáró nyulakon és pár őzön kívül két öreg tehenet és egy kapitális vadkant lőttek. A sebzett kan mindenesetre elérte még az erdőt, ahonnan engedély nélkül kihozták, ezért apám a tettest, Wille Ádámot feljelentette. A törvény nagyobb pénzbüntetésre ítélte – s ezzel kezdetét vette a nyílt vadászellenségeskedés apámmal szemben.

1891szeptember 1-jén apám és barátja, a rácmecskei apátság erdőmestere, Terstyánszky László apám bérelt területén és szolgálati kerületében cserkészett bőgő bikára. Vadászat után Terstyánszki L. mondta, hogy ő még hajnalban egy sörétlövést halott, valószínűleg az egyik szálkai vadász lőtt.

Ahogy hazaértek az erdőből, jelentette a kocsis, hogy az egyik vadász Szálkáról egy bikát lőtt. A kocsin fekvő bikával megálltak a lakásunk előtt, és hatalmas kurjongatásban törtek ki. Én is megnéztem a bikát – mondta a kocsis –, de akkora bikát még nem láttam a 15 év alatt, amióta az erdőmester úrnál szolgálok.

A következő napon nálunk reggelizett a szálkai tanító, Perler Mátyás is, aki a bátyámat tanította, s azóta a barátunk volt. Apám azt mondta, szeretné megnézni az agancsot, s ha az tényleg olyan hatalmas, ahogy a kocsis mondja, Perler megvehetné neki. A tanító akkor ért oda a vadászokhoz, amikor éppen fűrésszel akarták szétvagdosni az agancsot, hogy mindegyikük kapjon belőle egy darabot. Sikerült meggyőzni őket, legjobb lesz, ha elaják a trófeát, az árát aztán egyformán fel tudják osztani maguk között. Egyidejűleg azt is megmutatta nekik, hogy kell rendesen levágnia a nagykoponyát. Az emberek nem akarták eladni az agancsot, mert sejtették, hogy az apámnak lenne. Ezután apám egy nagyparasztot kért meg, akinek a fia ugyanannál az apátságnál volt erdész Vajszlón, hogy vegye meg számára az agancsot. Az öreg Gunglnak sikerült is az agancseladásnál fiát előnyös helyzetbe hozni, s az meg is vette a trófeát 15 forintért. Egy óra múlva már apám tulajdonába került az agancs, és Laci bácsival (László nagybátyám) kis ünnepséget rendeztek a kapitális trófea megszerzésének örömére, majd megmérték és elbírálták. Az agancs kis koponyával, ha jól emlékszem, 14,5 kiló volt. 1896-ig étkezőnk falát díszítette.

1896 júniusában Monteuovo herceg összehívta alkalmazottait a németbólyi kastélyba egy megbeszélésre. Apám ez alkalomra magával vitte az agancsot, és felajánlott azt a hercegnek, mint egy , az ő erdejében vadorzók által elejtett bika agancsát. A herceg nem fogadta el, hanem apám kocsiján vissza is küldte azt, de még a távolodó szekéren felmérte az agancs rendkívüli nagyságát, újra magához kérette, és kastélyába vitte. Nemsokára apám levelet kapott, melyben a herceg köszönetét fejezte ki az agancsért, és mint írta, csak azért fogadta el, mert azt egy ismeretlen vadorzó az ő erdeiben ejtettel el. Nem sokkal ezután nővérem lakodalmára a herceg egy 12 személyes ezüst étkészletet küldött.

Ha jól tudom, míg Montenuovo herceg élt, az agancsot sohasem küldte el kiállításra. Később többször is kiállították, de mindig mint „vadorzó által elejtett”-et, így sohasem díjazták.

1930-ban, Párizsban egy kiállítás előtt Kelecsényi Miklósnál, a Földművelésügyi Minisztérium vadászati osztályának vezetőjénél voltam, hogy tájékoztassam a szálkai trófeáról. Ott helyreigazító nyilatkozatot tettem, miszerint a bikát nem egy vadorzó, hanem Szálka község egyik vadásza, Reinspach János lőtte, aki egész éjjel a hercegi erdők szélén ásott egyik gödörben leste a bikát. A bika hajnalban váltott vissza az erdőbe pár öreg tehénnel meg egy másik, nagy tizennyolcas bikával. Reinspach 16-os sörétesébe egy gyöngygolyót töltött, és azzal a mintegy 30 lépésre álló bikára lőtt, amit nyakon talált. A hatalmas bika ott helyben összeesett.

Nyilatkozatom után egy bizottságot küldtek Szálkára, hogy állításomat ott valaki igazolja. Az érintett tanúk meghallgatása után nyilatkozatomat elfogadták és azóta elismerik, hogy az agancs Reinspach János vadász trófeája.

Megemlítem még, hogy 1891 nyarán a szálkai erdőben egy nagyon nagy hullott agancsot találtak. Apám nagyon örült, amikor megállapította, hogy ez az elejtett kapitális bikától származik. Mindent megpróbált, hogy a párját is megtalálja, ami aztán nagyon hosszú keresés után sikerült is. A másik szárat Vajszlón, az apátsági erdőben találták meg. Később megörököltem apámtól a hullott agancspárt, ami montenuovo hercegnek ajándékoztam, s ő egy jó vadászpuskát küldött nekem.

Ha meggondoljuk, hogy a bika az erdős területeken vándorolva, 70-80 kilométert tett meg az egyik, kb. 6 és fél kilós agancsszárral a fején, akkor ez azt jelenti, hogy a bika nem csak váltóvadként érintette a szálkai erdőket, hanem ott többször is tartózkodott, és valószínűleg már egy évvel azelőtt bőgött is. Ez megerősítette apám korábbi megállapítást, miszerint a bikák a Tolna megyei Duna menti erdőkből a szálkai Püspöknádasdon és Mecseki erdőkön keresztül a Dráva árterületekig vándorolnak. Helytelen az a megállapítás, hogy a szálkai bika az elejtés évében Sellyéről vándorolt volna Szálkára. „

A világhírű szálkai bikáról szóló tudósítást szó szerin idéztük, hogy az elejtésről szóló mendemondák között rendet teremtsünk. Ez a magyarázata a „vadorzós” variációnak, valamint annak, hogy a fenti okból sohasem díjazták az agancsot.

Összefoglalva még egyszer megerősítjük, hogy a szálkai bika 1891-ből, a Nadler-képlet szerint bírálva, még mindig a 19. század legnagyobb bikája, jobb, minta Jugoszláviai Kazikból származó bika (Düsseldorf, 1954), így a „világrekord bika” kitüntetés, ami 1910-ben az Első Nemzetközi Vadászati Kiállításon kapott, még midig jogos.

Azóta a szálkai trófeát sok újabb világrekord követte, de ez a kiváló agancs mindenképpen jeles előfutára volt a 20. században kiteljesedő, világhírűvé váló magyar szarvasgazdálkodásnak. A kapitális trófeák ma is méltóképpen bizonyítják, hogy a magyar föld, a magyar erdők kitűnő élőhelyet adnak egy oly impozáns vadfajnak, mint a gímszarvas, amelynek agancsa a Dél-Dunántúlon közelíti meg genetikai adottságának maximumát.

 

Freisz Ottó- Hopp Eszter

Nimród, 2003. szeptember 9.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ormansagihistoria.blog.hu/api/trackback/id/tr514277459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.