Minap értesültem, hogy a zalátai születésű költő végleg elment. Megemlékezésként lapozzuk fel a a Visszhang c. kötetet, amelyben versei mellett visszaemlékezését is olvashatták az olvasók 1983-ban.

"Azért írok, hogy az emberek ne menjenek el közömbösen egymás és a dolgok mellett. Mert nem észlelik a problémákat és nem veszik észre, mi a szép. Merőben technikai-anyagi világban élnek. Szeretném ráterelni a figyelmüket a szépre, a valódi problémákra, és mozgósítani őket a megoldásukra. Nem hiszek a lemondásban. Ahogy az állatban megvan a természetes életösztön, ugyanúgy az emberben is működnie kell ennek, szellemi szinten is.
Rengeteg a mondanivalóm, de az idő kevés...." , "Ha mások a körülményeim, bizonyára előbbre tartanék."

"Az általános iskola befejezése után napszámba jártam dolgozni, mert anyám 1946-ban meghalt, rá egy évre apám újra megnősült, és az új helyzetben - nem anyagi okokból - nem taníttatott tovább. Pedig az iskola egyedül engem javasolt továbbtanulásra. De nem akartak áldozatot hozni értem - erről van szó. Mostohaanyámék szüleihez költöztünk Királyegyházára. Engem nem szívleltek - nem maradhattam ott. Gyerekfejjel a pécsi uránbányához kerültem. Ott felvettek nyolc órára, tizenhét évesen másutt nem vetek volna fel: nekem pedig nyolc órás munkahely kellett, hogy meg tudjak élni. Munkásszállón meg albérletekben laktam. Beiratkoztam a Janus Pannonius Gimnázium levelező tagozatára. Tüskés Tibor volt az osztályfőnököm s egyúttal a magyar tanárom. Neki mutattam meg első írásaimat. 

Mik azok az élmények, amelyek gyermekkorodból megmaradtak?
Nem volt jó gyerekkorom. Ezért is szerettem talán az egyedüllétet. Persze, társaságban is jól éreztem magam - de inkább egyedül voltam. Mindenekelőtt otthon nem szerettem lenni. Tizenhárom-tizennégyéves koromban pásztorkodtam, állatokat őriztem. Rengeteg időm jutott gondolkodásra, elmélkedésre. Sokféle dalt ismertem, és elkezdtem ismert dallamokra és rigmusokra új szövegeket költeni, mert eredeti szöveggel elégedetlen voltam. Fejben új dalszövegeket írtam.

Egy év múltán otthagytam az uránbányát, mert nehéz volt időben beérni a gimnáziumba Hetvehelyről. Eső, sár, - és egy órányi utat futva kellett megtennem, hogy elérhessem a buszomat Kővágószöllősön. Átmentem a Pécsi Sörgyárba, ott lehetővé tették a rendszeres iskolábajárásomat. Közben bejártam a színházba is kisegítőnek meg statisztának. Érintkezésbe kerültem így a művészet közegével, és ami ennél is fontosabb: megtanultam magyarul. Odahaza nem irodalmi nyelven beszéltünk, a gimnáziumban is mindig kinevettek, mert nagyon rosszul fejeztem ki magam. Egyes fogalmakat meg sem értettem. Olvastam például az újságban, hogy a gyümölcsöt folyóvízben kell megmosni. Én úgy értettem, hogy valamilyen folyónak a vízéről van szó, hiszen másféle folyóvizet nem ismertem. És azon spekuláltam: hogyan mossa meg a gyümölcsöt, aki nem lakik folyó mellett? Még tizennyolc-húszéves koromban is voltak ilyen gondjaim. Nagyon hosszú utat kellett megtennem.

Sokat köszönhetek a színháznak. Szerettem volna ott státuszba kerülni - de jött egy szerelem és elmentem Veszprémbe. Aztán bevonultam katonának, 1964-ben érettségiztem le, huszonhároméves koromban. Sose volt otthonom. Rettenetes gondot okozott ez - de drágák voltak az albérletek. Kénytelen-kelletlen mindig többedmagammal laktam, s így nem volt lehetőségem a magam dolgaival foglalkozni. Mindig másokhoz kellett alkalmazkodnom. 

Érettségi után a pécsi Tanárképző Főiskolára akartam jelentkezni, levelező tagozatra, de nem mehettem volna, mert nem tudtam volna megélni, az ösztöndíj ehhez kevés. 1967-ben Keszthelyre jöttem az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatalhoz, és kitanultam a szakmát. Elvégeztem a Földmérési Szakközépiskolát, és képesített földmérő lett belőlem. Akkor is albérletben tengődtem. Kiszámoltam: ez a harmincötödik hely, ahol most lakom. De most már a saját házamban, Gyenesdiáson. Egy fillér nélkül vágtam bele. De kényszerhelyzetben voltam, nem tehettem mást. Lovaskocsin hordtam a követ, kölcsönt vettem föl, besegítettek a barátaim és a munkatársaim is. Gyorsan elkészült. Idén végeztem a parkettázással, 1977-ben kezdtem el épjtkezni. Most végre csakugyan olyan körülmények között élek, amelyek kedvezőek az írás szempontjából.

Volt ez a Keszthelyi Műhely. Fontos volt nekem, mert különben egyedül voltam az írásaimmal. Nem akadt beszélgetőtársam. Nem volt kapcsolatom költőkkel, vagy írókkal. Valamikor, tizenöt éve küldtem néhány verset az Új Írásnak. Biztattak - , de nem közölték. A biztatásuk megnövelte az önbizalmamat. Folytattam az írást -, de zavaros életkörülményeim miatt több mint tíz évem teljesen meddő volt... Most saját otthonom van, bekerültem Aranyi Laciék társaságába, részt vehettem a bázakerettyei írótáborban, ott ismerkedtem meg Nagy Gáspárral. Mindez ösztönzően hatott rám. Nagy Gáspár például az alatt a két nap alatt, amíg ott volt, , szinte csodát művelt velem. Értő szót - bírálatot és szakmai útmutatást kaptam tőle. Ha mások a körülményeim, bizonyára előbbre tartanék. Itt Keszthelyen kezdtem publikálni, az egyetem lapjában, aztán Aranyi Laci biztatására a Zalai Hírlaphoz is küldtem írásokat, közöltek ők is. Idén jelent meg az egerszegi füzetek, abban is szerepelek néhány verssel. Jó lenne, ha a Keszthelyi Műhely új lendületet venne, mert mostanában elapadt a tevékenysége. Ez mindnyájunknak hasznára válna.
____

Az írást úgy fogom föl, mint a beszélgetést. Találkozik két ember, és megbeszélik a gondjaikat. Azokat a gondolatokat szeretném másokkal megosztani, amelyek valamennyiünket foglalkoztatnak. 
Rettegés gyötör, és nem értem, sehogysem értem, hogy is van ez a rakétatelepítési ügy. Azt sem értem, hogy nálunk mintha tudomást sem vennének róla az emberek. Nem magam miatt aggódom....a kollégáimnak, barátaimnak apró gyermekei vannak....S mintha eszükbe se jutna a szülőknek: megérik-e vajon gyerekeik a húszéves kort. Mi átéltük az első szerelem, a házasság élményét-, de nekik módjuk lesz-e arra, hogy emberré serdüljenek? Mintha vakondok módjára a föld alatt mennénk, és nem látnánk, mi van a föld fölött.

Azért írok, hogy az emberek ne menjenek el közömbösen egymás és a dolgok mellett. Mert nem észlelik a problémákat és nem veszik észre, mi a szép. Merőben technikai-anyagi világban élnek. Szeretném ráterelni a figyelmüket a szépre, a valódi problémákra, és mozgósítani őket a megoldásukra. Nem hiszek a lemondásban. Ahogy az állatban megvan a természetes életösztön, ugyanúgy az emberben is működnie kell ennek, szellemi szinten is.
Rengeteg a mondanivalóm, de az idő kevés...."

Részlet a Visszhang (Zalai írók, költők antológiája) c. kötetből
- Zalaegerszeg, 1983.