Vjacseszlav Ar-Szergi : Вайцло (Vajszló)
2017. augusztus 29. írta: Ormánsági História

Vjacseszlav Ar-Szergi : Вайцло (Vajszló)

vjacseszlav_jegyzet_fejlec.jpg…Aztán hirtelen, miután eltelt pár hét, beötlött egy nem várt gondolat: mászkálok Pécsett, irodalmi témákról beszélgetek Janus Pannonius szobrával – a költők mindig megértik egymást, minden állapotban és formában -, nézem Csontváry festményeit, ragyognak rám, de nem hevítenek, más művészeti felfogásom van; csodálom а lefedett római kori labirintusokat, amelyeket rendkívül erős üveggel, mintha tetővel fedtek volna le, kezemmel érintem a csodálatos Barbakán falait… és legfőképpen a tekintetem örül Pécs jelenlegi lakosainak, a hétköznapi és a különleges járókelőknek… Itt egy lány siet valahova… Bizonyára diáklány. Micsoda báj! Valószínűleg, azt gondolom, hogy több száz, ezer évvel ezelőtt is itt ment el valahova… Ó, ha hozzám… Ám egyértelmű, hogy nem hozzám. Ez nem újdonság.
És itt megértettem, hogy olyan közvetlen közelségben (bocsánat a tautológiáért) vagyok Pécstől, hogy már képtelen vagyok átfogóan, panoramikusan, filozófiain látni. Igen, más nézőpontból kellene szemlélnem Pécset, valahonnan messziről. Nem, a Mecseken már voltam… Meg kell találnom a távolságot, ahonnan teljes egészében láthatom Pécset, lélekkel láthatóan. Ilyen esetekben tudják, mit csinálok? Így van, elutazom városon kívülre, ahogy lennie kell nekem, falusi őshonosnak. Nem vagyok városi, habár az életemnek több mint a felét városban éltem le… Hogyha új várossal találkozom, mindenképpen kerítek időt arra, hogy ellátogassak a környező falvakba - a gyökereihez, amely azt táplálja. Itt tolongás és kapkodás nélkül nyugodtan illeszthetem a közeli város portréját az elképzelésem kereteibe úgy, hogy ez a távlati kép számomra a leghitelesebb legyen…
Mindezt, egy üveg könnyed házibor, kitűnően elkészített falusi hús, bőséges gyógytea és nyugodt beszélgetések mellett a helyi bölcsekkel – az aratásról, új mezőgazdasági gépekről, a szomorú városi létről, az adóterhekről, bármely hatóság butaságáról, képviselők gátlástalanságáról, a szegény nép gazdag szolgáiról, kis és nagy tisztségviselők becstelenségéről… Ezek a témák mindig időszerűek és valóban nemzetköziek, az élet mindenhol ugyanaz…
Az ilyen beszélgetések mindig szerfelett felhevítik a világ valamennyi dolga iránt hitetlenkedő, falusi lelkemet. Ezek kapcsán a pulzusom szabályosan, szilárdan, önállóan ver, nem igazodva mások ritmusához… Itt eszembe jut egy jó író, Hrant Matevosyan idézete… Egyszer azt írta önmagát megszólítva: „Figyelj, Hrant, nem számít, hány egyetemet végeztél el, örökre falusi fiú maradsz…” Istenre, igaza van. Érzem és tudom ezt saját magamon.
Az ősi udmurt Novaja Kazmaszka faluban születtem, egy tucat versztára a Káma folyótól. A folyó nagy, hajózható, és az udmurtok számára szakrális, létfontosságú artéria, amely összeköti a Földet és az Isteneink Egét, akiket név szerint ismerünk: Büdzüm Inmar (Nagy Isten, aki a mennyekben van), Kuaz Inmar (a Természet Istene, aki az emberek és állatok között létezik), Küldüszin (a mindenség teremtője).
Igen, úgy döntöttem, el kell utaznom Pécsen kívülre, egy magyar faluba… Hisz ahhoz, hogy megismerjük a folyót, ahogy a népem mondja, el kell mennünk a forrásáig. És akkor az én magyar Angyalom, aki a Magyarországra való megérkezésem első percétől kezdve velem volt, megint megmentett engem. Mi, úgy alakult, meghívást kaptunk kedves Zsófi szülőfalujába, vendégségbe az édesapjához, Horváth Istvánhoz. Menjünk!
Zsófi, én, Attila és a Mercedes kormányánál Horváth István maga, megyünk Vajszlóra. Ez a község 30-40 kilométerre helyezkedik el Pécstől, ha jól értettem, délnyugatra, a Dráva irányába, a horvát-magyar határ felé.
Most pedig Horváth Istvánról. Ő, ahogy már korábban mondtam, egy apró falvakkal körülvett, kis magyar település, Vajszló polgármestere. Szóval, István arca hivatalos, ráadásul nagyon barátságos és szimpatikus. Valamiért hasonlít egy vaskos udmurt erdészre. Széltől cserzett arca és ravaszon hunyorító szeme van, a testfelépítése nagy, erős és szilárd. Látszik, hogy ez az ember a tollal is elboldogul egy asztalnál ülve, fejszével és ásóval az utcán, puskával és bottal az erdőben, ütővel és hálóval a folyón stb. A munka embere, a jó humor értékelője, érthető a hozzáállása – őszinte. És persze, barátságos és tiszteletteljes. Az ilyen emberek nem kapzsik, de ismerik a pénz értékét. Emiatt tisztelik a barátok, és valószínűleg magányos hölgyek sóhajtoznak utána… Horváth István kézfogása biztos és meleg, magabiztos és baráti. Ettől a kézfogástól tisztelem és meggyőződtem, hogy az én emberem… Bajtárs.
Megyünk Vajszlóra, hogy jól szemügyre vehessem Pécset, hogy elgondolkozhassak valami fontosról – nem fontos, miről, de kedvességgel és kellemesen. Aztán visszatérve Pécsre, részletesen fogunk emlékezni Vajszlóra. Ilyen az élet...
Az úton magyar falvakon haladunk át. Felépítésükben többé-kevésbé tipikusak… A település közepén kiemelkedik a helyi templom, és körben helyezkednek el, hol legyezőszerűen, hol sugárszerűen szerteágazva a falu lakosságának nem túl magas kőházai. A házak terjedelmesek, azoknál kis kert helyezkedik el, a föld körülöttük láthatóan kevés. Bizonyára a legfontosabb földek a határban vannak. A fák a házaknál, úgy sejtem, mind gyümölcsfa, de most február van, minden ág csupasz, és így nem egyszerű megítélnem, milyen fák nőnek itt… Kis szőlőültetvények is fellelhetőek. Hmm… Mivel foglalkozik itt a helyi lakosság? Különösebben nem látható mezőgazdasági, feldolgozóüzem; a kevés számú haszonállat tenyésztő telepek is kicsik… Hol a mezőgazdaság alapja? Talán valahol távol az utaktól zajlik az állattenyésztés? No, rendben, gondoltam, meg fogjuk érteni – ha Isten is úgy akarja.
Vajszló sokkal nagyobbnak bizonyult, mint ahogy én azt gondoltam a polgármester szavai alapján, azt mondta, a falunk kicsi… Be kell vallanom, azt gondoltam ide megérkezve, hogy valamilyen városba értünk. Nálunk egyértelmű, hol a város, hol a falu… De Magyarországon nem érted meg egyből… A házak teljes egészében kőből vannak, nagyok, mindenhol állnak templomok…
Horváth István körülbelül egyidős lehet velem, esetleg 2-3 évvel idősebb vagy fiatalabb. Nem lényeges. Mint minden önmagára valamit is adó és a nép hatalmát képviselő ember, ő nem kapkodó, nyugodt, a szavai megfontoltak… Mindent és mindenkit ismer a saját környezetében.
Egy kis pontosítás. A polgármester, valószínűleg oroszul egészen erőltetetten hangzik. A vajszlói önkormányzati igazgatás vezetője… Valahogy így. Itt pedig röviden és világosan polgármester. Korábban, a kommunizmus idejében kicsit rövidebb lenne - a vajszlói falusi tanács elnöke. Amikor ezt közlöm Istvánnal, természetesen Attilán keresztül, mosolyogva széttárja a karját, nos, mi az állam emberei vagyunk, amilyen elnevezéssel büntetnek minket fentről, úgy neveznek… Vidáman nevet: mi mögöttük vagyunk. Azt gondoltam, hogy István nem az a fajta ember, akit be lehet fogni, mint az ökröt, és hajtani valahova. Nem, ő azt fogja tenni, amit szükségesnek gondol, de anarchia nélkül. Az ilyen emberek, mint István, a tárgyalás középpontjába mindig a falubelijeinek az érdekeit helyezik, a sajátjaikat szintén – a fenti irányelvek csak azután következnek. És ez így van jól. Pont emiatt tisztelek minden hasonló horváthistvánt – úgy Magyarországon, akárcsak Oroszországban, és másutt is. Minden normális polgármestert, városatyát, tanácsfőt. Bárhogy is nevezzék a hatalmak őket…
Ezen a területen, ahogy a kézikönyvek és az internet is megerősíti, fejlett a mezőgazdaság. Baranya megye, magától értetődik, juhtenyésztéssel foglalkozik – ebben biztos vagyok. Baranya, bizonyára a „bárány” szóból ered, mely nyelvi formából származhat, finnugor, szláv vagy más. Meg aztán… Itt a Dráva-menti sík vidéken nagyon jó földek vannak. Tehát a szarvasmarhák takarmányozásával nem lehet gond. A gabonatermesztéssel sem. Jók itt a kertek is. Szőlőtermesztés is van. Erdő, mint olyan, csak kisebbek vannak. A terület nagy része szántóföld.
Kiszállok az autóból és a kezembe veszek egy földgöröngyöt a szántóföldről. A göröngy sötét, de van benne világos is, valamilyen sárgás erezet. Ez nem teljesen fekete, jobban hasonlít talán az agyagra és a homokra. De mindenesetre jó! Az illata is! Úgy illatozik, mint hazám földjei, amelyeket bőségesen, nagy gonddal öntözött apám, nagyapáim és minden gazdálkodó ősöm. A föld ezen illata, amely minden évben megszületik aratáskor, ismerős és felkorbácsoló számomra. Isten áldd meg a szívemhez közel álló magyarok, a nyelv- és vértestvéreim (ebben biztos vagyok) földjét! Hadd szüljön holnap is kövér hozamokat, és hadd szakadjanak le a terményei alatt az erős magyar asztalok! Ne apadjon el az ég bőkezűsége ehhez a földhöz… Sokat látva, sok gondot és telet elszenvedve, de minden virágzó tavaszt fiatal magyar lánnyal!
„Köszönöm neked, Uram – tau Badzim Inmarli”, - mondtam udmurtul, de nem kellett lefordítanom, hisz minden érthető.
Vajszló jelentős település. Bemegyünk a falu önkormányzati hivatalába. Hmm. Horváth úr irodája nagyon mutatós, praktikus és jó, világos és tágas. A mi Izsevszkünkben a középosztálybeli üzletemberek majd szétrobbannának az irigységtől. A hivatalban van hely a testületi üléseknek, szakemberek irodáinak és technikai helyiségnek klassz irodai berendezésekkel. Nem tudtam megállni, hogy ne kérjek engedélyt a házigazdától, hadd küldhessek el egy e-mailt hazámba, a szerkesztőmnek – előzetesen itt beszkennelve a szükséges anyagot. Itt biztos kapcsolat van az egész világgal – számos különböző módon az internettől kezdve másokig.
Horváth István két elegáns könyvet ajándékoz nekem és Attilának Vajszlóról. Az első könyvben Vajszló 1244-1849. közötti időszakáról van szó. A másodikban az utóbbi időszakáról, feltehetően körülbelül két évszázadáról… Mindkét könyv szerzője Kiss Z. Géza. Nagy köszönet illeti őt az önzetlen munkájáért. Pontosan az ilyen emberek készítik elő a legjobb terepet az egészséges patriotizmus számára, előttük földig hajolok… A könyvekben magyar nyelvű szövegek szerepelnek, de ez engem nem zavar, ugyanis különleges régi fényképek is vannak benne, amelyeknek nincsen ára. Ha pedig szeretném a szöveget megérteni, a barátaim lefordítják…
Vajszlóra való megérkezéskor Horváth István lecseréli a Mercedes személyautóját egy masszív, agresszív típusú terepjáróra. „Így jobb lesz” – magyarázta röviden a garázsajtót becsukva. Zsófi Vajszlón nőtt fel. Úgy értettem… Zsófi Pécsett él és tanul. Akárcsak más fiatalok sokasága a környező falvakból…
De mi magával a polgármesterrel utazunk, akinek lassan bólintanak a járókelők, felismerik az autóját. Horváth István nyugodt, de belül mégis feszült… A magyar racionális nép, de kihozni őket a sodrukból – nem javaslom senkinek. Ezt már régen megmutatták, lelkük nem hűlt ki még ma sem…
…Hosszan megyünk a Dráva magyar árterében. Csodálatos a természet, bár február van, kitűnő hely a pihenésre, oh! Szeptemberben vagy augusztusban utazni ide…
Sokáig állunk a Dráva partján. A viharos folyó másik partján már egy másik ország, Horvátország… Egy horvát falu látható, az emberek a saját dolgaikkal foglalkoznak: beszélgetnek, mennek valahova… Zsófi azt meséli, hogy gyerekkorában néhányszor egészen egyszerűen átkeltek a Dráván, és bementek a horvát faluban egy boltba, hogy édességet vásároljanak maguknak… Érdekes, vajon milyen valutával? Magyar forinttal vagy horvát pénzzel? Erről valahogy elfelejtettem megkérdezni őt…
A Dráva magas vízállású folyó, nyugtalan, és hihetetlenül portréképes ahhoz, hogy a legfelejthetetlenebb élményt nyújtsa. Lenyűgözve nézem a hullámait, és nem tudok elszakadni. A folyók és a tengerek hullámainak megvan a maguk varázsa, amely szorosan összefonódik az élet filozófiájával. A hullámok jönnek, mennek, akárcsak életünk nappalai és éjszakái, mit a ki- és belégzés.
Felteszem a kérdést Horváth Istvánnak – miből élnek meg itt az emberek? Erre ő felsóhajtott, és azt mondta: „Ki miből tud…”
Ez a terület gyakorlatilag depressziósnak tekinthető, adóképes nagyvállalatok nincsenek… Az emberek önellátó gazdálkodásból élnek, az erős magyar mezőgazdasági vállalkozások, amelyek régen működtek itt, semmivé váltak… A régió veszteséges, nyereségesség itt nincs, a donora a megye és az ország költségvetése… A fiatalság a nagyobb magyar városokba és külföldre költözik tanulni és dolgozni… De Isten a megmondhatója, én nem láttam Vajszlót és környékét különösebben depressziósnak… Talán mert az udmurt falvaimmal hasonlítottam össze, legtöbbjük messze nem a legjobb idejét éli jelenleg. A kolhozok összeomlottak, a földek veszteségesek, pénz nincs, a vezetőségig nem lehet elérni. A vezetőség csak a következő választási kampány időszakában létezik…
Horváth István maga is foglalkozik, mondjuk úgy, hogy idényjellegű faiparral. A saját fűrésztelepének kapacitásain helyi tölgyfából készít anyagot padlóburkolathoz, parkettához, majd skandináv országokba szállítja… Farakásban álltak, amelyet láttam a fűrészüzemének udvarán.
István alapjában véve jelenleg az egykori vajszlói kolhoz régi műhelyénél él. Voltunk ott nála, ittunk egy cseppet az ő kiváló pálinkájából – saját készítésű „horváthovka” néven. Csak egy fal választja el a lakását a műhelyben szétszerelt gépektől és traktoroktól. Azonban nála minden tiszta és rendezett. Azonnal célzást teszek rá, hogy vinnék a szülőföldemre ajándékba – ahogy a magyarok mondják: „ajándék-podorok”. Legyint a kezével – „no problem”!
Vajszlón tartózkodni nagyon kedves az én falusi kedélyemnek – filozófiai csend és nyugalom. Tél van, de itt sincs hó. Azt gondolom, hogy pontosan Vajszló földjein keresztül mentek Pécsre a lakói közül sokan, mindenkoron – kelták, rómaiak, délszlávok… Messziről látták a termékeny Mecsek hegységet, ami magához vonzotta őket. De Horváth István szereti az ő Vajszlóját, és soha nem cserélné le. A helyében én is így tennék…
Oh, hogy üldögélnék most Horváth Istvánnal a Dráva partján egy tűznél, egy jó halászlével, hallal egyenesen a folyóból. Aztán számolnánk a csillagokat az égen, saját dalainkat énekelnénk – magyarul és udmurtul…
Fordította: Horváth Zsófi
Akik orosz tudásukat szeretnék egy kicsit gyakorolni, azoknak egy rövid részlet oroszul:
…Но вдруг, по прошествии пары недель, меня осенила нежданная мысль : вот хожу по Печу, беседую на литературные темы с памятником Януса Паннониуса – поэты всегда понимают друг друга в любом состоянии и виде, смотрю на картины Чонтвари, которые мне светят, но не греют – у меня другое художественное восприятие, восхищаюсь римскими лабиринтами , накрытыми крепчайшим стеклом – как крышей, трогаю рукою камни прекрасного Барбакана…, а более всего – мой взгляд радуется нынешним жителям Печа , обыкновенным и необыкновенным прохожим… Вот девушка спешит куда-то…Наверное, студентка. Ах, какая грация ! Наверное, я думаю, что также шла она куда-то здесь и сотни, тысячу лет назад… Ах, если бы ко мне…Но ясно , что – не ко мне. А это – уже не ново.
....

A bejegyzés trackback címe:

https://ormansagihistoria.blog.hu/api/trackback/id/tr112787848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.